Szeretek játszani, táncolva nevetni.

Szeretem az életet,minden egyes nap megélni.

Szeretem ami körül vesz,minden egy csoda.

Csoda napok sora, vígasz a rossz napokra.


Szeretem gyermekeim, álltaluk szeretve lenni.

Víg kacajuk, minden egyes nap fülemben hallani.

Szeretem az éjjeleket, mikor csend honol mindenütt.

Érzése körülölelve mindent, élők sora pihenni tér meg.

Szeretem a gondolataim, ilyenkor hálát ad mindennért.

Szeretem a szívem, mert zakatolva várja a holnapot még.

Szeretem a reggeleket, szemem fénylően ragyog.

Szeretem letenni a tegnapot.

Szeretek élni, Isten adta,

Hálával nézek,minden hova.

Szeretem gyermekeim ölelését, amit a reggel hoz el.

A reggeleket ami közösen telik el.

Szeretem a délután hozó zsivajt, hisz játszva szép az élet.

Játszások sora, fiatalságunk emlékébe térbe.

Szeretem a természetet, a benne élő megannyi lényeket.

Szeretem a madarakat, ahogy szárnyalva élnek.

Az erejüket, mikor az évszakok váltakoznak,  és őket máshova hív a természet.

Szeretem mikor borús az ég.

Felhők hűs cseppjeit, ahogy a bőrömre ér.

Szeretem  friss illatát, ami át jár mindent ahol csak járt.

Szeretem a napot, ami gondoskodva kel fel.

Mikor napnak melegét, a szél csillapítja el.

A csillagokat, ami titokzatosan az égen ragyog.

Fürkészve apró fényeit, ami oda át oly annyira nagyok.

Szeretem az éjjeleket, csend hozó hold, hálát ado nappalok.

A hold, teljes alakjában az est ura lesz.

Milliónyi szempár tekintetében köszön vissza reá, mert oly csodás ma, az eget rabul ejtő Ura.

Az erdők diadalmas utatmutató, reményt adó  hada.

Szeretem a szerelmet, szívünk tőle ég el.

Szeretem a gyengédségét, az álltala ragyogó szem tekintetét.

Az előtörő féltő érzését.

A szenvedéllyel telt körbe ölelő, ölelését.

Szeretem minden nap éreztetni, újra átélni.

A valódi érzéseket minden egyes nap újra megéllni.

Szeretem a szeretetet, mert egy a termésszettel!

A természet egy mindennel.

Életet hozó, álmokat előcsalogató, napokat nyerő,

Természet!

Víz, levegő, ami éltet mindent!

Szeretem e különleges életet, ahol egy a közös érdek.

Szeretem mikor levegővételem a szívem dobbantja.

Szeretem mikor a víz, szomjamat olthassa.

Szeretem az érzést, mi hálával önti el szívem.

Szeretem Istent, mert véletlenek nincsenek, és utat mutató fénye, jelenik meg értem, de én választva utam, vajon merre mennyek?

Szeretem rossz döntéseimet, hisz álltaluk vagyok ember.


Szeretem életem, emberségesen élni.

Utam során segítve, megértően hallgatni.

Szeretem , áttélni érzéseid, támaszod lenni, ha kéred tanácsot adni.

Szeretem szerető szívem!

Mert igaz szívvel, szép az Életet élni!

Szeretet fényében, Isten jóságában létezni!

/A Cigány sorozatgyilkosságok
áldozatainak emlékére/

Dadognak a századok,
százezernyi békejobbomat leköpték.
Sírva kérdez a fiú, reccsen az ág.
Régi joggal a vonó rajtam hegedül.
Népemet bántó vicsorgó farkasok
fehérló fia nevében bántják.
Táltosok dobpergésében
évszázadok kínjai peregnek népem szemébe.
Kiherélt farkasok győznek, s fél a népem.
Ősi jóság helyett hóban fetrengő gonoszt
ijesztenek gyermekeink szemében.
Sírva kérdezném a boszorkányízű hajnaltól,
Istenem... de nem merem.
Könnyeket mos le az Idegen a lábamról,
sóhajtásom újra kérdez,
vérem gyönyörű vágyat érez.
Köszöntelek síró hegedűdön szóló
Imre nagyapám,
köszöntelek pörgős szoknyák táncán
Tinus nagyanyám.
Hány ördögízű század kíséri cigány utatok?
Imádkozom, aztalon mezei virág.
Hány angyalt ringat még ködös pirkadat?
Kutyák harapásai ördögöt csókolnak.
Ha remény volt most palotát épít.
Húsba szakadt hazugság igazul majd
gazul szül ostorszíj igazságot.
Lángol a ház gyermek sír anyja ölébe,
sátánnak szaga vigyáz rájuk.
Késhegyén ölni akaró bűn kiabál.
Hol vagy?
Segíts!
Ifjúszívekben élünk.
Ugye betakarsz, ha kérünk?

Ránk mosolyog a hajnal,
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.

Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.

Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak egyre csak egyre.

Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.

Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.

A múlt megterített jelennek s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.

Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából s vedlik.

Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.

A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS élethosszig!

Tegnapi az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel újra meg újra...

Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat a lelkemben verset költ.

Trák gyanta :Tantárgyak anagrammája

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Jó, hogy itt vagy mellettem
ez megnyugtat engem.
Ha rossz kedvem van te velem vagy
nyugtatol és simogatsz.
Akkor vagyok boldog én,
ha nevetni látlak én.
Jó kedved van nevetel,
s közben vicceket mesélsz el.
Köszönöm, hogy életet adtál nekem,
Amíg élek nem feledem sohasem.
Szeretlek, hisz itt élsz az én szívemben,
hisz te játszol főszerepet az életemben.
Téged nem bánthat senki és semmi,
mert abba bele tudnék halni.
Hálát adok istennek,
hogy felneveltél engemet.
Ezzel zárom versemet
Ne félj, itt vagyok melletted,
védelmezlek, ápolgatlak,
s bármi rossztól meg is óvlak.
Hisz neked köszönhetem az életet,
a sok-sok boldog perceket.
Hisz néked köszönhetem, hogy ember lettem,
törődésben, szeretetben volt sok részem.
Mert te megtanítottad nekem,
hogy tisztelettudónak kell lennem,
s, hogy őszintén nézek fel mindenkire,
s ne tegyek kivételt, s megjegyzést senkire.
S, hogy fogadjak el minden embert,
segédkezzek, ahogy lehet,
hogy büszkén léphessek majd előre,
s hogy bűn, erőszak sosem jött kezemre.
Mert ezt tanultam tőled anya,
erre más is büszke volna.
S én bátran kiabálom a világba,
hogy anya csak egy van, de nem hiába.