Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.

Már kisgyermekként észrevették rajtam,
ha játszottam az öreg zongorán,
lábam rögtön gyors ütemre váltott,
ha éreztem a zene ritmusát.

Egyik reggel jött hozzánk egy bácsi,
s elvitte az öreg zongorát,
én bennem is elhalkult a dallam,
fájt a szívem, s nem tudtam mi bánt.

Évek múltán, poros kis pincében
találtam egy ócska zongorát,
és azóta minden egyes nappal
slágerektől visszhangzott a ház.

Azóta is minden este játszom,
s dalba mondom, ha valami bánt,
mert amíg a torkomban egy hang van,
gyönyörűvé válik a világ.

Játssz még: súgja egy halk hang,
játssz még! Dalold el mi bánt,
Játssz még! Énekelj, kérlek!
Zenével szép a világ.

Van-e mély, vaksötét vagy az nincs?
Mert nem más, mint világosság nincs…
Éjszaka csak azért van (benne a sötét)
Hogy a Nap is pihenjen, lelje gyönyörét.

A halál nem éppen élet ellentéte
Hanem annak végleges hiánya, vége!

Jégeső veri bele, földbe a fűszálat,
Ódon, ősi várat idő vasfoga mállat.
Tehén tőgye begyullad, ha nem eleget fejik,
Reggeli nap sugara hajléktalanra esik.

Kietlen a puszta, dühöng a vágyam csendje...
Kiáltok vakvilágba, mi gyönyörök kertje.

Biciklikerék a nyolcassal kacsázik,
Kopasz kutya hóviharban ázik-fázik.
Leírt ember, tán' már nem lesz parkett táncos,
Pedig volt ő valamikor igen sármos.

Rám küldte a világ az ordas ebét,
Erdőn, nádason hajszol, hallom neszét.

Ettem áfonyát és rágtam fa kérgét
Bőrömön éreztem tél gyűlöletét.
Halk léptek is lehetnek halált hozók,
Táj vonít, küzdenek a hadakozók.

Ébren vagyok, de nekem mindig csak éj van,
Világgal bajlódok, mindig keresztút van…

Van még dolgom? Mint csepp a folyamban,
Felolvadok hömpölygő koromban.
Korolvasztó tüzére dobnám a szenvedésem,
Majd lentről kinevetem a saját temetésem…?

Még sosem voltam semmihez ily’ közel,
Derékig halálba ásva még küzdők ezzel…

Mangrove ágakon lépegetek,
Krokodil várja… le mikor esek.
Szemben velem hat méteres boa,
Látom… lassan kinyílik a szája.

Sorsom nyersanyagát mások (össze!) keverték...
Ha volna arcom, volna út… tovább mehetnék.

Vecsés. 2011. augusztus 12. - Kustra Ferenc József

Még mindíg érzem álmomban
szőke hajad illatát,
álmaimban minden éjjel
te vagy nekem a világ.

Zilált ágyban felébredve
rám rohan a valóság,
már nem vagy te itt mellettem
otthonod a menyország.

Bárcsak ébren is álmodnék
foghatnám a kis kezed,
könnyes szemmel égre nézve
suttogom a te neved.

Eszembe ötlött egy emlék
rég elmúlott farsangról,
bálozókat néztem éppen
a piszkos ablakodból.

Leharcolt kéglid bús buja
fészket vert a szívemben.
Veszett életünk penészlett
szürke, koszos színekben.

Vásárolni jöttem hozzád
egy kis sötét szerelmet,
azt hiszi az ember fia,
hogy ezzel bút feledhet.

Könnyebb lettem, érzem én most,
de a lelkem oly nehéz,
fertőben és bűnben fürdöm
míg templomban pap miséz.

Gyere, mossuk le a mocskot
testünkről, lelkünkről.
Űzzük el a sötét telet,
álmodozva napfényről.

Mindez most már emlék csupán,
hallottunk már harangot,
nevetve felejthetjük el
azt a sötét farsangot.