Idő 
Értékelés 
Értékelés Hosszú órák, és néma, hosszú percek
telnek el, amíg utazom,
s amíg kattog a vonat a sínen,
én csak terólad gondolkodom.
Szeretsz e még? És visszavársz engem?
Ejtesz e értem könnyeket?
Vagy csak valahol magadban némán
suttogod el a nevemet.
Jöhetnek szebbek, és jöhetnek jobbak,
de senki sincs, aki így szeret,
akinek mindig te vagy a minden
amióta csak létezel.
Szeress még. És gondolj majd arra,
milyen boldogság volt neked,
amikor először öleltél némán,
rám kulcsolva a kezedet.
Az a tűz, amely lelkünkben izzott,
még ma is éppen úgy lobog,
tudod, hogy nekem te vagy a minden!
S csak együtt lehetünk boldogok.
Gondolj rám, mikor hallod, hogy sípol
valahol messze egy gyorsvonat,
talán most éppen ott ülök benne,
tehozzád keresve utat.
Már a szíved is zakatol. Érzed?
Nélkülem te is árva vagy.
Ne engedd azt, hogy messze tűnjek,
mint egy robogó gyorsvonat.
Szeress. És várj reám: kérlek!
Hidd el, hogy megérkezem!
Senki sincs, aki így szeret téged!
Ily forrón, türelmesen.
telnek el, amíg utazom,
s amíg kattog a vonat a sínen,
én csak terólad gondolkodom.
Szeretsz e még? És visszavársz engem?
Ejtesz e értem könnyeket?
Vagy csak valahol magadban némán
suttogod el a nevemet.
Jöhetnek szebbek, és jöhetnek jobbak,
de senki sincs, aki így szeret,
akinek mindig te vagy a minden
amióta csak létezel.
Szeress még. És gondolj majd arra,
milyen boldogság volt neked,
amikor először öleltél némán,
rám kulcsolva a kezedet.
Az a tűz, amely lelkünkben izzott,
még ma is éppen úgy lobog,
tudod, hogy nekem te vagy a minden!
S csak együtt lehetünk boldogok.
Gondolj rám, mikor hallod, hogy sípol
valahol messze egy gyorsvonat,
talán most éppen ott ülök benne,
tehozzád keresve utat.
Már a szíved is zakatol. Érzed?
Nélkülem te is árva vagy.
Ne engedd azt, hogy messze tűnjek,
mint egy robogó gyorsvonat.
Szeress. És várj reám: kérlek!
Hidd el, hogy megérkezem!
Senki sincs, aki így szeret téged!
Ily forrón, türelmesen.
Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.
Víg csikóként kint szaladgált
harmatos rétek gyepén,
édes kislány csengő hangja
szólította a nevén.
Sorsa eltépte a lánytól
szekereket húzhatott,
ostorok csapásaitól
fájó könnyet hullatott.
Midőn elfogyott ereje
nem volt jó már semmire,
begurult hentes szekere
eljött, hogy őt elvigye.
Valaha volt büszke állat
félelmében remegett,
de összeszedte az erejét
és a bőrszíj engedett.
Csengő hang szól most az úton.
Te vagy kis lovam? Gyere!
Mára felnőtt kis gazdája
rohan ott szembe vele.
Könnycsepp hajtja el szeméről
rajta ülő legyeket,
megtalálta a boldogság
nem kívánt ő egyebet.
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.
Víg csikóként kint szaladgált
harmatos rétek gyepén,
édes kislány csengő hangja
szólította a nevén.
Sorsa eltépte a lánytól
szekereket húzhatott,
ostorok csapásaitól
fájó könnyet hullatott.
Midőn elfogyott ereje
nem volt jó már semmire,
begurult hentes szekere
eljött, hogy őt elvigye.
Valaha volt büszke állat
félelmében remegett,
de összeszedte az erejét
és a bőrszíj engedett.
Csengő hang szól most az úton.
Te vagy kis lovam? Gyere!
Mára felnőtt kis gazdája
rohan ott szembe vele.
Könnycsepp hajtja el szeméről
rajta ülő legyeket,
megtalálta a boldogság
nem kívánt ő egyebet.
Ha az ember jő, hát jöjjön.
Ha az ember lő, hát lőjön.
Ha az ember nevethet, hát nevessem.
Ha az ember szerethet, hát szeressen.
Ha Isten segedelméből nem kell semmit félnünk, hát ne féljünk!
Ha Isten engedelmével emberként élhetünk, hát úgy éljünk!
Vecsés, 2012. július 17. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás versszakokban.
Ha az ember lő, hát lőjön.
Ha az ember nevethet, hát nevessem.
Ha az ember szerethet, hát szeressen.
Ha Isten segedelméből nem kell semmit félnünk, hát ne féljünk!
Ha Isten engedelmével emberként élhetünk, hát úgy éljünk!
Vecsés, 2012. július 17. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás versszakokban.
Szüreti díszek színvarázsa
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!
Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
