Szeretnék most olyan szépet írni,
de a tollam másképp fog ma már
mint tavaly, hisz itt voltál közöttünk,
s néked is szólt névnapi imám.
Mégis: most is ugyanúgy kívánok
István napra ezer áldomást,
legyen boldog égben és a földön
minden István, s legyen oly csodás
minden napja, amilyet szeretne
itt a földön, s ne legyen ma más,
csak kacagás. Vidám nóta zengjen,
s jókedvüktől visszhangzzon a ház.
Legyen boldog mindenki a földön,
s ünnep után is égjen a láng
szívünkben, és úgy tudjunk szeretni,
mintha mindig ünnep lenne már.

Az én anyám sosem volt gazdag,
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.

Soha országban van egy kiszáradt folyó
Melyet csak száraz szemek látnak
Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.
Itt bármi könnyezés be van tiltva,
De mégis a s?rás napjára várnak.

Egy anya gyermekét szorongatja
Kit halálosan emészt a láz.
Gyógyulás már nincs kilátásban
S gyászos hangulatban borul a ház.
A síráson kívül nincs más fohász!

Az eltört játék, vérző orr,
Hát ilyen lett e ifjúkor?
E iskola év egy borzalom.
Ha panaszkodok megbánom?
Nem! Erre sírás napja alkalom!

Miféle gonosz előírás
Hogy férfi ki sír az hibáz?
Amikor Akhilleusz Parokloszt elvesztette
Bátran s nyíltan megkönnyezte.
A hősnek sírás napja megengedte!

Sírás Napja keringet bennünket,
Szóval adjunk neki jogos nevet.
Nem számít, hogy ki és mi vagy,
De Sírás Napján le ne maradj,
S engedd meg hogy sírva fakadj!

Védetlenül állok a határtalanság jelenlétében,
Mely az időtlen rejtély, felbecsülhetetlen igazság:
A kettősség szenvedélyes és közömbös ölelése,
Az örökkévalóság átölelő kígyója,
A teremtés és a feloszlás tüzes sárkánya.

A világod nem mérhető vagy mérlegelhető
És mégis elismerést és ismeretet követel.
Titkaid ellentétekkel és a polaritásokkal
Működnek, számtalan rejtélyekbe burkolva,
Földünkön, úgy mint a végtelen boltozatban.

Hol van a csillag, ahonnan jöttem?
Hol a csillag, ahová vissza kell térnem?
Kóvályog a fejem az ősök szavaitól,
Összezsugorodok jelenléted ámulatával.
Védtelenül és lelkemig levetkezve állok.

A hangod csatatereken visszhangzik a sebesültek
és haldoklók torkából és a varjak rikácsolásában.
Te vagy a tűz a szerelmesek szenvedélyes vágyában,
És az édes dallam tiszta hangja az örömdalainkban.
Végtelen tükröződő tüneteid elvesznek a mindenségben.

Hány bálvány ágaskodik megdicsőítésed szolgálatában?
Mennyi fohász és könyörgés hangzik
Súlyos és hatalmas lábad árnyékában?
A véráldozatok piramisokká tornyosulnának
Ha egymásba halmoznánk őket.

A próféták hangos intelmei visszaverődik
a sivatag kopár sziklák felületéről.
A remény ígéretei szíveket melegít
a hegyi beszéd részletes és csodálatos hatására,
mely elterjed Perea és Júdeában Jeruzsálem útja felé.


Te azonban minden isten felett állsz,
Névtelenül és nevezhetetlenül, miközben
bolygónk nem több, mint egy porszem
határtalan tengered vizében. Valóban, központod
mindenhol jelen van, de a körméreted viszont sehol.

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!