…az élet vonatán…
Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.
A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…
Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…
Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.
Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.
Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!
Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.
Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…
Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…
Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…
Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…
Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!
Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…
Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.
Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.
A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…
Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…
Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.
Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.
Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!
Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.
Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…
Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…
Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…
Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…
Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!
Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…
Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.
…az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Szél fuvolája
Levelet játszva
Perdülő táncra
Hívja el.
Forog serényen
Levél a szélben
Aranyló fényben
Csillan fel.
Színekkel telve
Tarka lomb zegve
Gyermek nevetve
Libben el.
Kacag a lelke
Pirul hevülve
Avarra esve
Elpihen.
Levelet játszva
Perdülő táncra
Hívja el.
Forog serényen
Levél a szélben
Aranyló fényben
Csillan fel.
Színekkel telve
Tarka lomb zegve
Gyermek nevetve
Libben el.
Kacag a lelke
Pirul hevülve
Avarra esve
Elpihen.
Hétköznapi pszichológiában az irigyekről…
(Pszichológiai szakversszak)
Vannak, kik mosolyogva rám néznek, de arc nem kiséri a mosolyt,
Vannak kiknek közben arcán meglátszik az indulatos lélektorzulás.
Akarattal álfényt árasztnak, de megtévesztő, mert idegen mosolyt
látni,
Amiről lelátszik a torzulásban, a rosszindulat, az irigység támadás…
Az irigyek különleges faj, mert a másé okoz nála utánzás mosolyt!
*
(leoninus trió)
Rám nevet ő, de az arca mögött remegés kavarog, mosolyát, ha figyelném, látnám, az indulat lobog.
Torz mosolyok világa ez, álarcot ölt, aki gyűlöl, s benn a tekintet üzen, bársonytalan, rideg űrből.
Irigy ember olyan, hogy más örömére árnyat vet, ám ha követni próbál, hamisan nevet.
Vecsés, 2025. június 15. – Siófok, 2025. június 24. -Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősként ifj. „Fehér Sándor azonos c. verse” átirataként, a szerző engedélyével. A szakversszakot én írtam. A leoninus triót, szerző és poéta társam: Gránicz Éva írta.
(Pszichológiai szakversszak)
Vannak, kik mosolyogva rám néznek, de arc nem kiséri a mosolyt,
Vannak kiknek közben arcán meglátszik az indulatos lélektorzulás.
Akarattal álfényt árasztnak, de megtévesztő, mert idegen mosolyt
látni,
Amiről lelátszik a torzulásban, a rosszindulat, az irigység támadás…
Az irigyek különleges faj, mert a másé okoz nála utánzás mosolyt!
*
(leoninus trió)
Rám nevet ő, de az arca mögött remegés kavarog, mosolyát, ha figyelném, látnám, az indulat lobog.
Torz mosolyok világa ez, álarcot ölt, aki gyűlöl, s benn a tekintet üzen, bársonytalan, rideg űrből.
Irigy ember olyan, hogy más örömére árnyat vet, ám ha követni próbál, hamisan nevet.
Vecsés, 2025. június 15. – Siófok, 2025. június 24. -Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősként ifj. „Fehér Sándor azonos c. verse” átirataként, a szerző engedélyével. A szakversszakot én írtam. A leoninus triót, szerző és poéta társam: Gránicz Éva írta.
Pihe cica kedves, pelyhes,
édes, tüneményes,
de rest, egeret nem kerget.
A fene egye meg!
Rendre hempereg.
Emeletes helyre fel sem megy
rendetlen, renyhe teste.
Egér? - Ne merészelj te! s elterül meredve.
?Egér nem kell nekem,
mert rettenetesen eleven.
Lehetetlen elérnem, s a belem sem veszi be.
Megbetegedem.Helyette tejet lefetyelek.
Szívesebben heveredek eme fekhelyre,
s elmélkedem lehunyt szemmel rejtelmeken.?
Esteledve meleg helyen, Pihe cica heverész.
Egér nevet fent a szekrény tetején:
Ez aztán a hős legény!
Siófok, 2025 február 11. -Gránicz Éva-
édes, tüneményes,
de rest, egeret nem kerget.
A fene egye meg!
Rendre hempereg.
Emeletes helyre fel sem megy
rendetlen, renyhe teste.
Egér? - Ne merészelj te! s elterül meredve.
?Egér nem kell nekem,
mert rettenetesen eleven.
Lehetetlen elérnem, s a belem sem veszi be.
Megbetegedem.Helyette tejet lefetyelek.
Szívesebben heveredek eme fekhelyre,
s elmélkedem lehunyt szemmel rejtelmeken.?
Esteledve meleg helyen, Pihe cica heverész.
Egér nevet fent a szekrény tetején:
Ez aztán a hős legény!
Siófok, 2025 február 11. -Gránicz Éva-

Értékelés 

