Hány ember él itt a földön ,
kinek sorsa keserű magány?
Hány ember van,kit régen kifosztottak,
s sűrű könnyeitől nem tud látni már?

Hány ember van,ki más pénzéből dőzsöl
büszkén,dölyfösen,mint egy kiskirály?
Szívtelen lelke még csak meg se rezzen,
azért kit kifosztott,s tönkretett talán?

Hány ember van ki szótlanul tűri?
Miért nem fogtok végre össze már?
Miért akartok más helyett bűnhődni?
Vegyétek vissza mi nektek kijár!

Azok a régi téli esték
csikorgó,hűvös éjszakák,
amikor csöppnyi ablakunkon
nem látszott más,csak jégvirág.

Azok a régi,édes álmok,
azt hittük vannak még csodák,
.amikor szívrepesve vártuk
a karácsony fehér angyalát.

Azok a régi téli esték
megfakult emlékek ma már
de ma is őrzöm szívem mélyén
a friss fenyőfa illatát.

Azóta eltelt sok karácsony
hajamra dér és hó szitál,
de most is érzem nem leszek már
boldogabb sohasem talán.

Nem voltak villogó díszek,
de ott voltunk egymás oldalán,
boldogan egymáshoz bújva
a szent karácsony hajnalán.

Most messziről kívánok néktek
ezernyi jót,és új csodát,
békét,és szebb világot
e szent karácsony hajnalán.

Oly csönd hang hallatszik
S már ez is elmúlik
Csak már a lépések hallatszanak
A várfal kopog lábaik alatt
S a távolban hasonló hang
Mely valahányszor fel-fel cseng
A hegyek falairól visszhangzik
S a széllel fent a magasban játszik
Hallani hogy kopog a katonák páncélján
Az eső mely beszél a véres halál helyén
És igazat mond ez az átok
Távolban nem kívánt látottak
Oly sereg az mely félelmetes
Páncéljaik csörögnek véres
Lábnyomokat hurcolnak magukkal
Tompítja lépteiket foltokkal
Hirtelen megállottak
A sereg nem lép sokat
Ott a távolban kéz mozzanatok
Hátra tegezük felé nyúlnak
Majd felhúzzák nyilaik
S hirtelen elengedik
Hangjuk valami ciripelés
És eleik sajnos végzetes
Minden ember búj a falak
Védelmező árnyéka
Mögé hol nem éri gond
Jaj! annak ki még kinn volt
Mert lezúdult a sötét ég
Közöttük még rengeteg ég
Majd hirtelen csatakiáltás
Oly távoli végzetes hangzás
Karddal, dárdákkal rohannak
Most már végszó lesz veletek
Mert már mi zúdítunk rátok
Nektek nyilaink átok
De a mieink elvesztek
Páncélok hadai mellett
Majd ők jöttek támadással
A katapultok hadával
S a csatának már vége
Lelkek elvesztek véle
Oly csend lett hirtelen
Hangok elveszettek
Ahol régen vár állott
Most pusztult romhalom
Melyben vérfolyó volt
S benne rengeteg holt.

Káprázatos fény, büvös álom
Dereng a felhős láthatáron.
Aggódva néz körül a nemzet;
Olyan szokatlan még a szemnek.
De száll a köd. Hajnal van ujra;
Virrad már, virrad, halleluja!

Virrad már! Látni a nagy utat,
Mit tett e nép s mit még befuthat
S ereje biztos tudatába
Most ismer immár önmagára.
A rónaságon, rengetegben
Örömfény lángol a szemekben.

De fényből árnyba, a homályba
Egy gondolat száll - és nyomába
Százezrek sohaja támad.
Hol tizenhárom bitófának
Árnyéka int, hív napkeletrűl,
A föld egy perczre összerendül
S a milliók egy pillanatra
Ott élnek mind egy gondolatba.

Egy gondolat! Csak az jut nektek!
Aztán tovább, - a meredeknek!
Előre! Hív a munka láza,
A nemzetnek szent hivatása.
De éltek soha nem feledve,
Csak eltakarva, nem temetve,
Mint mély redő a hősnek arczán,
Mint néma jaj egy nemzet ajkán.

Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez,
Én ismerem rég. Vissza-vissza tér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet, álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.

Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó.
Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen
semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.

Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a
rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás,
mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.

Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és
néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok
bemocskítanak.

Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.

Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük
beszélni.

Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam,
hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni...

...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor...
És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam
Erzsire és Margitra.

Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az
éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot...

Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk
a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:

- Te is szeretsz?

- Igen...

- Tiszta lányt?

Súgva szólt:

- Erzsit...

S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem
én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...

Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...

Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit
gondoltok rólam?...

Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...

Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan
is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött
királyfi?...

...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas
királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem,
hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón!
Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan
mesés nagy. A szívem, a szívem...

Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is
volt! Megálljatok.

...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú
voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim
belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú,
kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a
szívemet....

Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog
az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé
Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...

És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny
volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...

És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az
én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette
ki nékem a négy forintokat...

Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár
reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és
négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és
majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz
a szeme...

Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de
kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő
kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam
a leckehadaró fiú karját.

- Ki az?...

Szólt a fiú:

- Melanie sír. A néma...

...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a
szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie,
a néma, és igen-igen sírt...

Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...