Mámormezőkön bolyongok
Nagybánatú fáradt fejjel,
Kinzó kín között szorongok
Roncsolt, véres, tépett mellel.

Elönt a Tavasz symphoniája
Színes és pazar cifra ruhája,
Színek kacagnak a levegőben
S én nézem fájva, elmenőben.

Vérsen fáj elhagyni a Tavaszt,
Elhagyni a tarka Életrétet,
A szerelmet, mely könnyeket fakaszt
Elhagyni mindent, minden szépet.

Elhagyni a sok pompázó kertet,
Mert a hóhérhalál űz és kerget,
Fáj szaggatva, kínozva fáj
Véres könnyet sír a tavaszi vágy.

Hiába minden sírás, minden könny,
Hiába szeretnék úszni lágyan
Csillogó kékes bárányfelhőkön
S égni tavaszi mámoros vágyban.

Mennem kell, a halál hív, vonszol
Kacagva köröttem kóborol
Búsan járok a Mámormezőn
Gondolkodva Halálon s Temetőn.

Uram, uram én senki se vagyok
Csak bús, bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

Uram én alázatban élek
Megalázkodom minden előtt
Mi nálamnál hatalmasabb
Megalázkodom mindenki előtt,
Ki nálam bölcsebb, igazabb.
Megalázom magam a szenvedők
Az üldözöttek, nyomorultak előtt.
De nem hajtom porba fáradt fejem,
De nem kulcsolom össze két kezem,
Nem meresztem áhítattal a szemem.
Ha látok cifra, dölyfös komédiát,
Ha senki gőgös embert zeng a zsoltár,
Ha pénztől szennyes a szentség, az oltár.
Nem alázkodom meg a Pénz előtt
Nem imádom az aranyhasú istent
Nem csodálom fényes gyilkos fényét
Inkább ömöljön testemből a vér
Inkább pusztuljak halottan én
Inkább boruljon sír testem fölé
De meg nem hajtom a vállamat,
De nem görbítem a lábamat,
De nem térdepelek a földre én,
Az alázat templomának kövén.

Uram, Uram én senki se vagyok
Csak bús bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

"Néhai Horváth György barátom emlékének."

Ma visszajöttél újra régi jó barát
Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.
Láttalak, mint egykor régen, ma már régen
Ifjan kacagva pompás búja réten
Láttalak vágyva nézni szőke nők után
Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,
Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.
Ma visszajöttél újra régi jó barát.

Én nem tudom miért nem érzem
Jázminoknak illatát,
Miért szenvedek kínban égve
Sok tivornyás éjszakát.
Én nem tudom miért sebez
A csók, ha éri ajkamat,
Miért fizetek sápadt kínnal,
Miért a vérem a kamat.
Én nem tudom -jaj- nem tudom.
Csak, azt tudom, hohy kínban élek
Véráztatva bús magam.
Járom a halottas táncot
Vad iramban, szédült fővel
Arcomra feküsznek ráncok
Megroggyanok bús fáradtan.
Hiába, mindig több a ránc
(Oh szűz leányok fehér teste)
S mint vadabb tánc, a tánc
Csak ezt tudom, csak azt tudom,
Hogy összerogyok egy hajnalon
S a vörös nap csókol szíven
Egy tarka, cifra pamlagon.

Jöjjetek ti büszke zsoldosok
verjétek belém a lándzsát, a tőrt
oh - jöjjetek.

Jöjjetek én kitárom majd a mellemet
vért nélkül állok elétek
Csak jöjjetek.

Jöjjetek a Pénznek cifra zsoldosi
verjétek mellembe aranyos tőrötök
Eljöjjetek!

Hadd lássak egyszer én is aranyat
hadd hulljon rám az arany fénye
oh - jöjjetek.

Jöjjetek és vigyétek elomló életem
Kacagva hajlítom majd elétek
csak jöjjetek.