Árnyékos fáknak hűs erdejében
Kutatva járok, kutatva járok.
Árnyékos fáknak hűs erdejében
Kacagnak vígan a boldog párok.

A lombos fák mind rám nevetgélnek,
Zajuktól messze, messze riadok,
Hahó! Az erdő kisír magából
Mert én itt árván, egyedül vagyok.

Harasztos fűben és bokrok alján
Ezernyi nyüzsgő, vidám, boldog zaj,
Felém integet az erdő s a rét
S a fák tövéből a vidám kacaj.

Ó jaj, az erdő kisír magából
Futok, futok a lombozat alatt,
Máshová megyek egy párt keresni
S az erdő, a rét utánam kacag.

Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.

Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.

Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.

Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.

Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:

"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.

A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .

Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."

Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

Arany sugárt hint bíborlón reám
Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.
Arany sugara mindent telehint
S én várok, várok egy zöld fa alatt.

Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,
Mely az egeknek lesz majd a fénye?
Vagy mely az élet, a tiszta élet
A való élet hőskölteménye?

Mit várok? Néha illattal, lázzal
Parfőmös asszony megy el mellettem.
Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,
S én összetörném álmodó fejem.

Várok. És eljön rózsanyíláskor,
Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.
Hurrá, az élet, az élet közeleg
S tarka fellegek játszanak fölöttem.

S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,
Gazdag lesz szívben a lelki szegény,
Csodás világ lesz. Ó várom, várom
Régóta várom, s talán jön felém.

Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.
Éltem lobbanás. A búcsúzú nap
Bíbort hint le rám, s én piros vérben
Omlok le búsan egy zöld fa alatt.

A kép, a kép, mely ott lógott a falon,
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.

Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .