Vidám esték már nem kopognak,
Jönnek a régi hajnalok,
Tél van, hideg van, napfény sem ragyog.

Halkan mintha orgona búgna
Jönnek a régi hajnalok:
Valahol dalolnak az angyalok.

Lelkem csupa este és hajnal,
Néha puha toll, néha márvány,
Néha százezer színű szivárvány.

Néha vén harang: Kondul egyet
Mert múlnak a régi hajnalok:
S tél van, hideg van, napfény sem ragyog.

A fák között az ég alatt
Csak jár, csak jár a kósza szél
Hajnal dereng, felkel a nap
S ezer bokornak árnya kél
Csak jár, csak jár a kósza szél.

Egy öreg fűznek ága leng,
Fent csókolódzik két galamb
Reszket a bokron át a csend
Bennem sír a lélekharang
Fent csókolódzik két galamb.

A homályban, hajnal fényben,
Harang kondul, bús és rekedt,
Csengő hangja sír a szélben
Gyertek hozzám kis gyermekek,
Harang kondul bús és rekedt.

Én látlak jönni . . .
Fejed körül koszorúval,
Szemedben a régi búval.

Piros virágok intenek,
Vidám tündérek szállnak,
S a földre rózsát hintenek,
Én itt, az éjben várlak;

Én látlak menni . . .
Eltűnik a tündér, a virág,
S nem történt semmi.

Nyolcat veri az estharang
Üt csendben, üt az óra,
S én megyek a találkozóra.

Halk esőcseppek peregnek lent,
A várás lázas, édes a csend,
S nyolcat veri az estharang.

Én jövök hozzád, vársz e rám?
Üt csendben, üt az óra . . .

Mennek az utcán az emberek
S én úgy szeretnék velük menni,
De nem jön velem már senki.

Mert vagyok tűnődő borús lélek,
S mert árva vagyok és semmim sincs.

És mennek, mennek az emberek,
S én mindig egyedül megyek.