Mielőtt még a hideg télbe érek,
hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,
minden pillanat, melyet veled töltök,
és ez az érzés sose múlik el.

Minden mosoly, mely arcodról sugárzik,
oly nagy örömöt jelent énnekem,
hogy széppé teszi e hervadó világot,
s úgy érzem: szinte hazaérkezem.

Mielőtt lassan elhalna a hangom,
hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,
átmennék érted tövisen, szilánkon,
hogy hűvös estéken melletted legyek.

Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem
oly forrón, ahogy én is szeretek,
s éjszakánként, ha álmaidban látsz még,
suttogva mondod e, a nevemet?

Néha még érzem csókjaidnak ízét,
mely oly édes, mint az aranysárga méz,
aztán eltűnik álmaim ködében,
mint porszem, amelyet felkavar a szél.

Messze vagy már, s az emlék egyre tompul,
de te csillag vagy álmaim egén,
mely elkísér engem egészen a sírig,
mert én senkit így nem szerettem még.

Ha patak lennék, csak neked csobognék,
neked kínálnám friss vizem,
fáradt lábaid, míg pihentetnéd,
megsimogatnám csendesen.
Ha eső volnék, megállnék előtted,
hogy meg ne áztassam válladat,
csak néhány üdítő cseppet szórnék,
hogy felfrissítse az arcodat.
Ha felhő lennék, úgy őriznélek,
rád teríteném köpenyem,
betakarnálak, hogy meg ne fázzál,
csak foltos ruhámat meg ne vesd.
ha nap lennék, én csak neked ragyognék,
fénybe borítva arcodat,
minden gondodat messze űzném,
hogy ne legyen nálad boldogabb.
ha tűz lennék, én összeégetném,
mi ártó szándékkal körbe vesz,
vöröslő lánggal védenélek,
hogy ne tudjon bántani senki sem.
Ha szél lennék, én csak neked fújnék,
hogy megsimíthassam selymes hajad,
hogy érezni tudd egy érintéstől,
nincs nálad számomra fontosabb.
De mit tehetnék? Hisz nem vagyok semmi,
csak néhány szétfoszlott emlékdarab,
mely borús percekben néha még titkon
szíved mélyéről felszakad.

Sohase mondd, hogy nincs tovább,
bármilyen nehéz,
ne add fel könnyen, ostobán,
küzdj tovább, bármiképp.

Ne sírj, ha minden porba hullt,
állj fel és menj tovább,
harcolj, ha kell, foggal, körömmel,
bármi lesz, bármi vár.

Tarts ki, ha kell, minden erőddel,
ne hagyd, hogy mélybe rántsanak!
Ne törődj vele, mit szólnak mások,
csak irigy, hazug szavak.

Tarts ki erősen, s győzni fogsz!
Dobd félre, bármi bánt,
hisz a kemény kősziklák közt is
nyílik még virág.

Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.

Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.

Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.

Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.

Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.

Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.

Nézd meg Uram a könny áztatta, kétségbeesett arcokat,
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ében fekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.

Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?

Jóság kellene Uram végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?

Uram! Nem tudod, milyen szörnyű hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!