Elbújnak a hangok, eláll a szél,
A sötét… csendben, magának zenél.

A csend terjed, a nagy, végtelen uralmában,
A maradék zajok… rettegett osonásban...

Körülnézek a sötétben, megyek, lepihenek reggelig,
A csend nyugalma áradóan belém hatol… a lelkemig.

Sötétben, a süket csendben, a takaró alatt nem félek,
Akkor lehet, megváltozom, éjszakai életet élek.

Majd az is lehet, hogy álmodok,
De egy biztos: nagyon horkolok.

Reggel jön a nagy zaj, vakító világosság…
Remélem, horkolástól nem lesz másnaposság.

Vecsés, 2015. február 18. - Kustra Ferenc József

Kaleidoszkóp a világ, mozdulok és már mást látok,
De ha leírom mit látok, rosszat talán nem csinálok.
Nem zavartan zavar ez a világ, hogy ne láss!
De ha ember akarsz maradni, Te csak áss, áss…

Ha csomagolópapírra lehetne írni,
Abból papírhajót lehetne hajtogatni,
Elúszva, tán’ elvinné az emlékem, messzi…

Sétálok a szobámba, padló reccsen és én fázom…
A reccsenés követ, én meg a ceruzámat rágom.
Ez a reccsenős nekem, unalmas éjszaka közepén
A sors akarata, egy sikítva megélt nap éjjelén?!

Ha már nincs nagy gondolat, az olyan, mint a sós vizek öble,
Üres, a só mindent kiirtott, pedig ez a tenger öle!

Csendre vagyok ítélve? Sorsom, vajh mit akar?
Lefekszem, párnám is, reccs… majd csend meg betakar.

Vecsés, 2015. február 14. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia… majd sírban sírva…

(Önrímes, négyszeres belsőrímes 3 soros zárttükrös, leoninusban írva)
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni,
Éltem próbálom perforálni… nem tudok sírva olvasni…
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni.
*
(10 szavas duó)
Magány, mint egy féktelenül megveszett,
Karmolász a hátamon… éppen eleget…

Mellkasomon a szőrt tépi,
Így már tudok sírni…
Magányban bárki?
**
(Anaforás, kétsoros duó)
Szinte tűz égeti lelkem, hogy magánytalan legyek,
Szinte nem adatik meg… erősek magány érzések.

[(Leoninusban, önrímesben írva)]
Szinte minden reggel letámad a magány,
Szinte már reggel érzem, egyrészem magány…
*
(Septolet duó)
Bennem él magány,
Miért? Talány?
Parányi talány…

Magányon nincs dolmány,
Minden foszlány,
Vagy dágvány?
*
Bennem élő magány,
Tőle bőr, vakarmány,
Így vagy úgy, koholmány?

Hitvány
Parány
Talány…
Irtvány?
**
(Anaforás, leoninusban írva)
Magányban hátrány, kerti munkában nincs dugvány…
Magányban múlt halotthalvány, szinte csak ősmaradvány.
Magányban a lét, a saját maga ellensége és szemét.
Magányban a szegénység, maga az unott keserűség.
Magányban a szerelem zöldtakarmány, ha jönne van elfogadvány…
Magányban jó lenne szerelem zálogjának, jönnél befogadványnak.
*
(„Selyemút” Huanxistra – Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7, 7 Rímképlet = aaaaaxa (x = végtelen)

Mocskos magány, megvesztél?
Végre(!) kényszerítettél?
Veszett magány, edzettél?
Veszett magány, elvettél?
Veszett vagy tán’(?), vetéltél?
Veszett! Erőszakos! Pfuj!
Mocskos magány: elmentél…(?)
*
(Anaforás, önrímes sedoka)
Úgy reggelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Magányt már nem akarom…

Úgy estelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Te ittléted akarom!

Vecsés, 2022. január 25. – Kustra Ferenc József

Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.

Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.

Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok

rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.

Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.

De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.

Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!