Szeretem a reggelt,
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderűl a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet...

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny... félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?...
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! -

Őszülő erdők rettegése,
Gyásza van a szívemben, Mylitta,
És szépsége és elszántsága,
Legdúsabb színeit most virítja
A Szerelem, az igazi,
Oly szomszédos a komor Halállal.

Nyarat lelkem már nem is fájlal,
Száz szinű, pazar, szomoru kedve
Szórja sugarát kifogytáig
Őszt-borongató, szőke fejedre,
A te macskás, ifjú fejed
Lelkemből vert új koronájára.

Az Ősz nap-órája megállva
Figyeli szánk gyáva közeledtét,
Néha a köd hó-szagot érzet,
Agyaink színes avarra vetvék
S őszi erdőkből kidalol
Szerelmünk gyász-hitű-rettegése.

Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor mienk még mind a kikelet.
Mikor a rózsák legszebb kora van:
Meghalni, elmenni magányosan!

Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor a köd már küldi a telet,
Mikor az őszirózsa oda van:
Meghalni, elmenni magányosan!

Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong,
Szomorúak voltunk vagy boldogok,
Későn, korán, - keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!

Most úgy fekszem a bús ágyon kinyúlva,
Mint múmia, mely fekszik s nem enyész,
És süppedt mellét nyomja lomha gúla,
És holt szemét beszőtte halk penész.

Fáraó, hallod? - zeng Egyiptom túl a
Vak síron, s vágyak Nilusába néz
Arany visszfényü sok-sok szem kigyúlva:
Ó, zeng s ragyog az Élet, s te nem élsz.

Hej, Fáraó, te árva múmia.
Hát minden jónak el kell múlnia?
Szólj, Nap fia, hol van sok régi kincsed?

Hiába. Két hűs karom összetéve,
Fekszem, halott úr, harmincezer éve,
S a sötétben őriznek néma szfinxek.

Három és három,
Új temető és nagyon régi
És mind a hat fázón beszéli:
Sok baj volt a Nyáron.

És összesúgnak
Svábok, oláhok, kálvinisták,
Csinálják az idei listát
S a fák sírnak-zúgnak.

Tehát örökre
Jön-jön már a gazdag himpellér
S nyomában az elbukott zsellér,
Kinek nem volt ökre.

Jön-jön a válás,
Összehasonlás hideg ténye,
Élet s Halál megtársult fénye,
Sok összetalálás.

Holt szívét vessze,
Ki hat temetőben sem fér el,
Úr szolgával s asszony a férjjel:
Közellel a Messze.

A zsidó-község
Kis temetője van csak távol
Régi, aggok vigyázatából,
Hogy a zsidót kössék.

Pedig már mindegy,
Ha az új vagy ó temetőkbe
Vagy zsidóba, ne féljünk tőle,
Visznek holnap minket.

Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.

Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtül messzelátnak
S nagyon messzenéznek.