Jó, hogy itt vagy mellettem
ez megnyugtat engem.
Ha rossz kedvem van te velem vagy
nyugtatol és simogatsz.
Akkor vagyok boldog én,
ha nevetni látlak én.
Jó kedved van nevetel,
s közben vicceket mesélsz el.
Köszönöm, hogy életet adtál nekem,
Amíg élek nem feledem sohasem.
Szeretlek, hisz itt élsz az én szívemben,
hisz te játszol főszerepet az életemben.
Téged nem bánthat senki és semmi,
mert abba bele tudnék halni.
Hálát adok istennek,
hogy felneveltél engemet.
Ezzel zárom versemet
Ne félj, itt vagyok melletted,
védelmezlek, ápolgatlak,
s bármi rossztól meg is óvlak.
Hisz neked köszönhetem az életet,
a sok-sok boldog perceket.
Hisz néked köszönhetem, hogy ember lettem,
törődésben, szeretetben volt sok részem.
Mert te megtanítottad nekem,
hogy tisztelettudónak kell lennem,
s, hogy őszintén nézek fel mindenkire,
s ne tegyek kivételt, s megjegyzést senkire.
S, hogy fogadjak el minden embert,
segédkezzek, ahogy lehet,
hogy büszkén léphessek majd előre,
s hogy bűn, erőszak sosem jött kezemre.
Mert ezt tanultam tőled anya,
erre más is büszke volna.
S én bátran kiabálom a világba,
hogy anya csak egy van, de nem hiába.

Lassan ring bíborba a táj,
árad sejtelemmel,
hosszúra nyúlik minden árny,
s bámulom a csendet.

Gondolataimban némán,
befordulva nézek,
ahogy elárvult vadvirág
a köves útszélen.

Elmémben egy kósza sugár
szállja meg érzésem,
s a sejtjeim hullámhosszán,
végtelenbe réved.

Mélyen bujkál bennem a vágy,
lappang elememben,
mint mikor dermedt harmat vár,
hogy rá fény derengjen.

De csak az időtlen Világ
árnya leng a térben,
s itt állok ahol a magány,
még téged remélve.

2013

A múltnak tükrébe nézek.
Ismét magzattá válok.
Magzattá az anyai méhbe,
hol nem ismerek más világot.

Megszületésem napján,
nem látom, érzem jó anyám.
Mily szeretettel néz rám,
könnyei édes fátyolán.

Halkan álomba ringat.
Nekem, mint pacsirta énekel.
Türelmesen jóra tanítgat,
s mindarra mit tudnom kell.

A jelen tükrében látom,
anyám fáradt mosolyát.
S még mindig várom,
kedves altató dalát.

Anyai szíve oly nagy,
ő mindenkit szeret nagyon.
De nékem mindig helyet hagy,
oda bújjak fáradt alkonyon.

A jövő tükrébe nézni nem merek.
Anyám nagyon félek!
Reád ott nem lellek,

Part2

Nem kell már a szó, mi elmondja milyen, ha rad nézek tudom, mi vagy te nekem. Szemedben látom az egész életem, s ha tükörbe nézek, nem kell többet félnem. Melletted barmi álmom valóra válhat. Ha veled vagyok, semmi meg nem állíthat. A szerelem szót, elmagyarázni nem lehet. Ha rád nézek tudom, meg találtam mit jelent. Ez egy olyan dolog, mi szemmel nem látható, de kitártam szívem, s mar minden világos. Mar csak azért vagyok hogy neked éljek, s tudom ha elhagynál, számomra eljönne a végzet.

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.