Szemedbe nézek tekintetedtől elolvadok,
csillagok ragyognak egy pillantásodtól.
Szemed mosolya többet ér ezer szónál,
tudom mit mondanál mielőtt meg szólalnál.

Amikor szemedbe nézek látom a vágyat,
karjaid ölelését és édes csókodat, ajkadat.
Érzem kezed ,hogy fogod és halk sóhajtásod,
szerelmedet mikor ajkaddal, ajkamat csókolod.

Amikor szemedbe nézek még az idő is elszáll,
a szerelem lángra gyúl szívünkben immár.
A vágy, s a szerelem vezérel mindkettőnket,
dobogó szívedet hallom szívemhez közel.

Amikor szemedbe nézek látom.önmagamat,
látom, hogy szívem szerelme örökké tart.
A te a szíved szívemben dobban ezerszer,
lelkem, lelkemmel eggyé vált csendesen.

Reggel kedvesem bemászott a takaróm alá,,
és így ébresztett fel jó reggelt én tubarózsám.
Nézek rá kómás fejjel, kedvesemre hajnalban,
aluszékony szemekkel még álmos voltam.

Good moorning életem szerelme,
tessék mondani mi járatban erre?
Jöttem hozzád csókkal szeretgetni,
csak reméltem, hogy fel tudsz rá ébredni.

Ez ma reggel történt nagy meglepetésemre,
örültem a drágám csókos ébresztésének.
Úgy éreztem magam mint Hamupipőke,
kit a herceg az örök álmából csókkal ébresztett fel.

Fel is ébredtem azonnal a hercegem csókjától,
abban a pillanatban, mely igazi volt és forró.
Szívből jövő valódi érzelmekkel teli szerelem,
mely lelkünkböl, s szívünkböl született.

A szó elakad, a szívem megszakad,
mint egy haldokló égi gondolat.
A lelkem sír, zokog, riadt, mint egy véres,
kegyetlen, láthatatlan kés árnyéka.

Könnyeimmel küzdve, félve, remegve kérlek,
gyere vissza, lelkem legőszintébb lénye.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.

Már nem fáj neked, drága édesapám,
ki mindig óvott, védett, mint egy édesapa a legnagyobb álmát.

Örökké a szívemben fogsz élni, és ha az égre nézek,
tudom, hogy a legnagyobb csillag ma is nekem fénylik.

Mert eljött a búcsú, legfájóbb ez nekem.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.