Idő 
Értékelés 
Értékelés Hétköznapi pszichológia… miből nincs menekvés…
(10 szavas duó)
Rajtam nyom magányom, már unom…
Elveszett a normális élet, vágyom’.
Biz’ csak egyszerűen egy normális-életre vágyom,
Ne mocsok legyen házom…
*
(leoninus trió)
Szerethetetlen és igen rossz a sorsom minden lapja, ez nálam ember kínja.
Itt aztán előre lapozni nem lehet, naponta vannak… lehetetlenséget!
Az ellenem az ördög, meg sűrjen leszökik a falról… intézkedése máról.
Sokszor hallottam már, hogy „a rosszat jó követi…” ez hazugság és biz' kezdeti…
Azt is mesélik „jó tett helyébe jót várj…” ez orbitális hazugság… hohó, várj!
Minden ember más, szinte kiismerhetetlen, még a magány is, mi lehetetlen.
Ötven évig voltam nyomozótiszt, tudom… ez volt általában tapasztalatom.
Engem hazugságmentes realitásra képeztek ki… mindig így nyomoztam ki…
*
(senrjon)
A magányom, mint egy árny
Kisért, tudásom meg csak nézett!
Én csak nyomoztam.
*
(halmazrímes)
Találkoztam rengeteg magányos emberrel, párokkal,
Turkáltam… de ugyanez volt az érvényben családokkal.
Mivel magammal hordtam a magányom, a megismerés
Meg a segítőm volt, igy volt sok-sok kemény felismerés.
Sokszor láttam, hogy az „álompár” ezt megmutatta szomszédoknak,
Közben meg este verekszenek, mit hűn őriztek… nagy titoknak…
Az italosok, mind tagadják ezen tényt, meg belőtt füvezők
Állnak ellent mindenféle gyanúnak… mert ők a ’rendes’ elsők.
*
(3 soros-zárttükrös)
A magányom rendes volt, hagyta, hogy sok idegenhez alkalmazkodjak,
De út közben meg, tőlem várta, neki telhetetlen nagyot bókoljak…
A magányom rendes volt, hagyta, hogy sok idegenhez alkalmazkodjak.
*
(HIQ trió)
És magány,
Örökre marad?
Magányság!
Meddig tart
Élet nem tudni…
Végleges?
Jól érzi
Magát… mért’ velem?
Társ nélkül…
*
(3 soros-zárttükrös csokor)
Azt is mondták, már tél után egyenesen a tavasz jön,
Sok ujj, illatos virággal megvigasztal majd, kérkedőn…
Azt is mondták, már tél után egyenesen a tavasz jön.
Az azonban a nagy baj, erről az ujj tavasz nem tud,
De még elmondom, hogy ahhoz kevés ez, hogy te is tudd…
Az azonban a nagy baj, erről az ujj tavasz nem tud,
Ez a magány olyan, mint egy mélytengeri búvárruha,
Rajtam van, nem kérdez, de leszorít... van erre alkalma…
Ez a magány olyan, mint egy mélytengeri búvárruha.
Azt meg én szoktam volt mindig mondani:
„Kinek mi van megírva, azt kell élni…”
Azt meg én szoktam volt mindig mondani.
*
(leoninus)
Az is igaz: „egy szó, mint száz”, igy nem hozom rád végleg… mindazt, ami frász.
Emberek tartozéka magány, sokak élete egy magány ingovány...
Vecsés, 2025. július 26. –Kustra Ferenc József – írtam, tanulmányként ezen témában.
(10 szavas duó)
Rajtam nyom magányom, már unom…
Elveszett a normális élet, vágyom’.
Biz’ csak egyszerűen egy normális-életre vágyom,
Ne mocsok legyen házom…
*
(leoninus trió)
Szerethetetlen és igen rossz a sorsom minden lapja, ez nálam ember kínja.
Itt aztán előre lapozni nem lehet, naponta vannak… lehetetlenséget!
Az ellenem az ördög, meg sűrjen leszökik a falról… intézkedése máról.
Sokszor hallottam már, hogy „a rosszat jó követi…” ez hazugság és biz' kezdeti…
Azt is mesélik „jó tett helyébe jót várj…” ez orbitális hazugság… hohó, várj!
Minden ember más, szinte kiismerhetetlen, még a magány is, mi lehetetlen.
Ötven évig voltam nyomozótiszt, tudom… ez volt általában tapasztalatom.
Engem hazugságmentes realitásra képeztek ki… mindig így nyomoztam ki…
*
(senrjon)
A magányom, mint egy árny
Kisért, tudásom meg csak nézett!
Én csak nyomoztam.
*
(halmazrímes)
Találkoztam rengeteg magányos emberrel, párokkal,
Turkáltam… de ugyanez volt az érvényben családokkal.
Mivel magammal hordtam a magányom, a megismerés
Meg a segítőm volt, igy volt sok-sok kemény felismerés.
Sokszor láttam, hogy az „álompár” ezt megmutatta szomszédoknak,
Közben meg este verekszenek, mit hűn őriztek… nagy titoknak…
Az italosok, mind tagadják ezen tényt, meg belőtt füvezők
Állnak ellent mindenféle gyanúnak… mert ők a ’rendes’ elsők.
*
(3 soros-zárttükrös)
A magányom rendes volt, hagyta, hogy sok idegenhez alkalmazkodjak,
De út közben meg, tőlem várta, neki telhetetlen nagyot bókoljak…
A magányom rendes volt, hagyta, hogy sok idegenhez alkalmazkodjak.
*
(HIQ trió)
És magány,
Örökre marad?
Magányság!
Meddig tart
Élet nem tudni…
Végleges?
Jól érzi
Magát… mért’ velem?
Társ nélkül…
*
(3 soros-zárttükrös csokor)
Azt is mondták, már tél után egyenesen a tavasz jön,
Sok ujj, illatos virággal megvigasztal majd, kérkedőn…
Azt is mondták, már tél után egyenesen a tavasz jön.
Az azonban a nagy baj, erről az ujj tavasz nem tud,
De még elmondom, hogy ahhoz kevés ez, hogy te is tudd…
Az azonban a nagy baj, erről az ujj tavasz nem tud,
Ez a magány olyan, mint egy mélytengeri búvárruha,
Rajtam van, nem kérdez, de leszorít... van erre alkalma…
Ez a magány olyan, mint egy mélytengeri búvárruha.
Azt meg én szoktam volt mindig mondani:
„Kinek mi van megírva, azt kell élni…”
Azt meg én szoktam volt mindig mondani.
*
(leoninus)
Az is igaz: „egy szó, mint száz”, igy nem hozom rád végleg… mindazt, ami frász.
Emberek tartozéka magány, sokak élete egy magány ingovány...
Vecsés, 2025. július 26. –Kustra Ferenc József – írtam, tanulmányként ezen témában.
[pamflet]
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
(Vétkesek közt cinkos aki néma)
Nem bírom!
Nem bírom a szavak súlyát,
A képek nyers, bénító erejét.
Mintha valaki azt suttogná:
"Ez a Te életed is lehet még."
Igen, lehet!
Mert mi a különbség?
Mi a különbség a mi biztonságunk
És mások félelmei között? Egy határ?
Egy ideológia, ami tán nincs is?
És Én?
Én itt ülök a csendes szobámban,
Mintha a csendesség ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig robban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.
És a gyerekek?
A gyerekek önfeledten rajzolnak.
Ők még nem értik, mi a háború.
Rajzolnak napot, boldog családokat.
Jobb, ha nem is tudják, mily iszonyú.
Ők talán...
Ők talán még nem látják át!
De mi, kik tudjuk, mit csinálunk s miért,
Tétlenül nézzük, ahogy a jövőjüket
A szemeik láttára daraboljuk szét?
És Én?
Azóta is ülök a csendes szobámban,
Mintha a csend ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig pusztulóban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.
M. Laurens: Budatétény, 2025. július 25.
Nem bírom!
Nem bírom a szavak súlyát,
A képek nyers, bénító erejét.
Mintha valaki azt suttogná:
"Ez a Te életed is lehet még."
Igen, lehet!
Mert mi a különbség?
Mi a különbség a mi biztonságunk
És mások félelmei között? Egy határ?
Egy ideológia, ami tán nincs is?
És Én?
Én itt ülök a csendes szobámban,
Mintha a csendesség ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig robban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.
És a gyerekek?
A gyerekek önfeledten rajzolnak.
Ők még nem értik, mi a háború.
Rajzolnak napot, boldog családokat.
Jobb, ha nem is tudják, mily iszonyú.
Ők talán...
Ők talán még nem látják át!
De mi, kik tudjuk, mit csinálunk s miért,
Tétlenül nézzük, ahogy a jövőjüket
A szemeik láttára daraboljuk szét?
És Én?
Azóta is ülök a csendes szobámban,
Mintha a csend ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig pusztulóban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.
M. Laurens: Budatétény, 2025. július 25.
(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Mosolyom rég lelohasztva
Fogsorom csak, rágó tartja,
Rágó tartja két marok.
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Doktorhoz járás az élet.
Ha nincs pénzem, csak remélek.
Gyógyszer árak nekem nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Látom már az alagutat,
S fizetem a végső utat.
Hülyének néznek, s szívhatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
A fészkes fenének éljek?
Köröttem lelki szegények:
Én még írok, olvasok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Túrót se ér tudományom,
Gyógyszereim felzabálom,
Húst csak álmomban rághatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Nem törődöm a gatyámmal,
Lyukas zsebbel, más hasával,
Kibírom míg meghalok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Emlékeimben, kis hazámban:
Pick szalámit is zabáltam;
Zsebre-vágtak a nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Pest-Buda 2015-2024.
Fogsorom csak, rágó tartja,
Rágó tartja két marok.
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Doktorhoz járás az élet.
Ha nincs pénzem, csak remélek.
Gyógyszer árak nekem nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Látom már az alagutat,
S fizetem a végső utat.
Hülyének néznek, s szívhatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
A fészkes fenének éljek?
Köröttem lelki szegények:
Én még írok, olvasok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Túrót se ér tudományom,
Gyógyszereim felzabálom,
Húst csak álmomban rághatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Nem törődöm a gatyámmal,
Lyukas zsebbel, más hasával,
Kibírom míg meghalok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Emlékeimben, kis hazámban:
Pick szalámit is zabáltam;
Zsebre-vágtak a nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!
Pest-Buda 2015-2024.
