Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.

Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.
De a sorstalanság messzire elkerült engemet.
Míg céltudattal élem az én apró életem,
A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.

Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,
Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.
Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,
Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.

Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,
Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.
És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,
Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.

Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,
Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.
Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,
Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.

Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon
Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.
Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,
De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.

Kéz a kézben lépünk a part menti tájon,
Lágy fuvallat játszik a nádasvilágon.
A szívem a nyugalmat megleli nyomban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Hajó ringat minket a selymes víz hátán,
Csillagokat nézzük a holdvilág árnyán.
Lelkem lelkeddel eggyé olvad a csókban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Nincsen rá szó, se pontos definíció,
De minden szívdobbanásod nekem való.
Lelked bennem marad, a vágy olthatatlan,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Ha sötét vihar jön, akár elfogy a fény,
Pillantásodból életre kel a remény.
Élet zenéje bennünk születik, lobban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Siófok, 2025. június 27. - Gránicz Éva

Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan,
Sétálunk, s nézzük fények törnek át, ezer irányban...
Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan.

Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja,
Hátunkon nagy zsák, benne elemózsia, tűznek gyújtós és kisbalta...
Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja.

Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban,
Körben kövek, sehol száraz a láng csókol fát, szikra pattan...
Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban.

A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom,
Ahogy parton csendes szélbe merül a nap, lelkünkben nő az izgalom...
A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom.

A fény sugarai forognak, mint este, a nap fáradt utolsó sóhaja,
A lombok résein átdereng, mint teaszűrőn meleg folyadék sugara...
A fény sugarai forognak, mint este a nap fáradt utolsó sóhaja.

Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan,
Ballagunk haza - mesébe illő volt a nap, s a szalonna is páratlan...
Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan.

Siófok, 2025. május 17. - Gránicz Éva - Írtam: három soros zárttükrös versformában.