Szófelhő » Néz
« Első oldal
1
...
of
138
Idő    Értékelés
Villan az asztalon két kiskanál,
dúdolnak egy kedves kis trillát.
A gazdasszony jön már, rájuk talál,
még közéjük tesz egy arany villát.
Hozza ételét, épp csak egy falás.
Kutya horkan, odaadja részét.
Az udvar feldúlva: eb kutat ás,
az asszony hozzávágja a csészét.
Behúzza farkát, bánatos szegény.
A nő feldúlva a konyhába megy.
Az eb làtja, hogy elmúlt a veszély,
A szőre sáros, gondolja mindegy.

Gazda, ha nézed, ne higgy az észnek!
Én szépnek látom, lásd te is szépnek.
Beküldő: Tóth Gabriella
Olvasták: 116
Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 71
Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.

Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.

Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.

Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.


Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.

Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.

Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.

Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.

De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.

Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 70
Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.

Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.

Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.

Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.

Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.

Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!

Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 101
Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 58