AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

A KÖLTŐ (napjainkban):
Már megbocsásd Uram, hogy szólok,
de akad itt néhány ugyancsak rossz fog.
Engedelmeddel, ím bejelenteném,
lévén a gép még garanciális lenne:
nem úgy, mint e szedett-vedett költemény.

Szóval, itt van például a gazdag fog maga,
szerinte a kenő pénznek semmi szaga.
Sőt, muszáj a forgáshoz, hogy géped menjen:
a szegény fog pedig örökkön kenetlen.
Bocsásd meg nekem Ó Uram:
e két fog sehogy sem pászol a Te gépedben.

Aztán, itt van még, a jog és az igazság,
gyakorta elakadnak, oka talán gazság:
esetleg ... kisebb tervezési hiba lehet?
Uram, e kettőt közös tengelyre raktad,
ám együtt forogni, az Istennek sem akarnak.

AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen."

A KÖLTŐ (napjainkban):
Forog, forog Uram, de nem mindegy, hogy, hogy.
Ideje lenne rajta ezt-azt megigazítanod.
Lazul a tisztesség, lötyög a becsület,
Egyesek úgy vélik nincs is semmiféle gép,
és akad itt még jócskán egyéb tünet.
Az évmilliókból alig telt le pár ezer,
a burkolat sok helyt önmagától nyaklik,
itt-ott mintha' fegyverropogás hallik:
gépészed pediglen, remegve bújik el.

ANGYALOK KARA:
„A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.”

A KÖLTŐ (napjainkban):
Nagy eszmék, nagy eszmék,
kis határok, meg küzdelem,
Angyalaim, ez mind-mind szép,
de dolgos kéz nélkül,
a fejünkre rohad majd a gép...

Megtettem hát panaszom Uram!
Angyalaid ma délutántól estig várom,
ha javíthatatlanná vált már a nagy mű,
küld el kérlek a megadott címre:
csereutalványom.

Pest-Buda 2016. június 24-29.
Idézetek: Madách Imre – Az ember tragédiája

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

Gyöngy harmat a fűszálakon felragyog a fényben,
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.

Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.

A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.

Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.