Csendes lett a szoba,
Nem világít csak a gyertya lángja.
Lelkemnek hangos sóhaja,
A szoba csendjét felváltja.
Szívem nagyot dobban,
Mikor a hegedű megszólal egy sarokban,
Szomorú zenét játszva.
Húzd hát hegedű a nótám.
Érezze a lelkem miért fáj.
Halk muzsika hangja csendül.
Arcomon a könny legördül.
Eszembe jut egy emlék,
Egy régi kedves kép.
Vidd vissza szívemet a múltba.
Amíg el nem szakad a hegedű húrja.
Legyen enyém a múlt kedves pillanata.

Nehéz a búcsú, hisz kárhozott az óra
Midőn harangszóra könnyeink kicsordulnak
S száraz arcunkról letörlik
Az elmúlt évek komor fáradtságát

Emlékek sora szalad végig fejünkben
Szívszorító érzést hagyva testünkben
A lélek vérzik, hisz nem tehet mást
Tudja jól, vár rá az utazás

Megannyi szép emlék tovaszáll
A könyv már megírva áll
Nem lesz több bekezdés, strófa
Véget ért egy emberi csoda

2012.

Lelkem érezte, régen tán íjjász lehettem,
Gyerek koromban ezt magam készítettem.
Hogy meggyőződjem róla, hát próbát tettem.
Íjász kellékeket egyszer én megvettem.

Örült biz szívem, ősök vére pezsdült,
Szállott a sebes nyíl, régmúltba repült.
Lélek-vágyam szárnyalt messzire velem,
Feszült mint az ín, dagasztotta mellem.

Emlékeket lassan múltból felidéztem,
Felajzott íjjam, ősidőkből feszítettem.
Gyerek és harcos egyszerre élt bennem,
De végül aztán csak hobbi íjász lettem.

A hatalmas nyárfák alatt múlatom az éjjelt,
Fenn az égről repülőgép szemembe küld fényjelt.
Búgó hangja megtöri az éjszakai csendet,
A mantrázó tücskök hangja békíti a lelket.

A sötétnek szakadt leplét pók szövi most újra,
Ciripelés elandalít, jön egy emléktúra,
Múlt időben széttekintek álmodozva mélán,
Álmatlanul kis kertemben üldögélek némán.

Langyos az éj simogató a csillagok bújnak,
Felhők között pancsol a hold, gondolatok gyúlnak.
Nem jön álom a szememre, éber most a lelkem,
Szerte hullott ábrándokat össze gereblyéztem.

Bíborhajnal fénysugarát türelmesen várom
Nem bánom már hogy az éjjel elkerült az álom.
Madarakbak bűvös hangja elvarázsol éppen,
Elcsavargott kóbor lelkem felhangolom szépen.

Köszöntöm a virradatot, lant szólal meg zengve,
Hálával áld újabb napot, Istent dicsőítve.

Korán kelek. Az áram ki van kapcsolva,
de hat órára kezd derengeni.
A közelmúlti telihold sugarai
besütik fényüket a szobába.
A lábam köré tekerek egy takarót,
hogy távol tartsa a hideget.

Aztán a sötétbe merengek
a könyvespolc sziluettjére, mely
úgy néz ki, mint egy hosszúkás kolosszus.
Ez egy fekete ajtó, amely egy olyan világba nyílik,
mely telve van fantáziákkal és ötletekkel.

Még a feleségem bekeretezett fotója is,
mely fiatal korában készült, életre kel.
Szalmakalapot visel, és szeme a távolba mered.
Elegáns ívű az orra, és a szája körül mosoly csírázik,
még a sötétben is látom, mert már
napos fényben számtalanul láttam.

Hét óra, fél nyolc, nyolc.
Olyan vagyok, mint egy vak,
aki fokozatosan visszanyeri látását.

Kiveszem a kis gáztűzhelyet
a folyosói szekrényből,
és forralok vizet egy csésze teához.
Felmelegíti a bensőmet, és hálás vagyok
az élet kisebb áldásaiért.

Az első napsugarak behatolnak
a szobába, és alig várom,
hogy a napi kreatív munkában elmerüljek.