Mit is mondhatnék most neked?talán azt mit most érzek!Szavaid mint éles tör hatoltak szívembe,s közben átjárja testem a fájdalom.Szemeböl lassan könny pereg nem tudom mitévőlegyek.Gondolataim kavarognak fejemben, s a múlt tör elő felszínre bennem,egy emlék egy kép mi te voltál, s vagy nekem.Annyi mindent szeretnék el mondani de talán mit sem érnek már a szavak.Te eldöntötted el hagysz,jaj szívem megszakad.Bánat keserűség fájdalom járja át testemet ,és érzem nélküled nem élhetek.Bocsásd meg kérlek bűneimet hisz nem vagyok tökéletes,de ha szeretsz meg halok te érted csak maradj mellettem szívem.Ha viszont nem szeretsz hát menj ne néz vissza soha sem,légy boldog azt kívánom és azt hogy az élet soha ne legyen hozzád mostoha.De tud szívem benn öröké élsz és nem felejtelek soha.
Ládák és polcok
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.
A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.
És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.
Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.
A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.
És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.
Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!
Lehullottak a fákról a levelek,
őszi napon ébredtem gyerekek.
Elmúlt a szép,elmúlt a nyár,
jövőre fogunk találkozni már.
Esik az eső,fúj a szél,
megjött az ősz,mindenki fél.
Nincsen több nyaralás,nincsen több szép,
Eljön egy időszak,s jön majd a tél.
őszi napon ébredtem gyerekek.
Elmúlt a szép,elmúlt a nyár,
jövőre fogunk találkozni már.
Esik az eső,fúj a szél,
megjött az ősz,mindenki fél.
Nincsen több nyaralás,nincsen több szép,
Eljön egy időszak,s jön majd a tél.
Elvonulunk csendben halni
fáradt szívünk megnyugtatni,
hogy nyugodjon,hogy ne verjen
fájó időket feledjen.
Elfeledjen minden bántást
könnyet,csókot,hamis áldást
S révedve a másodpercbe
leltárt vonni,érdemes e
Érdemes e,számot vetni
múlt időkbe temetkezni
Feltépni sok izzó heget
lelket ölő emlékeket.
Emlékeket,fájót,izzót
visszakérném, nem is úgy volt
De az ember lánggal égő
Aki első, új utat tör.
Új utat tör,törvényt neked
Iránytűt,hogy ember lehess
Ember legyél, az is maradj
Véred szavát sose tagadd!
Sose tagadd bűneidet
Fákra feszült könnycseppeket
Fáklyás voltál,világító
Tiszta lelkű,mint a friss hó.
Elfáradtunk,hát meghalunk
Sérült szívvel elbujdosunk.
Nyugodjon meg,már,ne verjen
Uram.Kérlek áldj meg engem.
Ölbe tett karral nézem, hogy
Eldobod az életed,
Ölbe tett karral érzem, hogy
Közel a végzeted.
Ki vagy Te? Honnan s hová mész?
Ki vagyok én? Mikor kérdeznéd?
Tudunk-e egymásról mélyebbet, mint a felső rétegek?
Kérdeztünk-e valaha többet, mint, hogy vannak a fellegek?
Egy másik síkon bár sokszor, őszintén öleltük egymást
Itthon mégsem leltük soha a másik karját.
Fájnak a szavak, fáj a múlt
Lehetett-e volna másképp?
Haragom már rég elmúlt.
Talán eljön a perc, mikor kitisztul minden,
Leülünk egymással, tiszta vérrel.
Akkor kinyílik a kapu egy új léttel
Addig pedig szüntelen kérdem:
Miért mész el?
Eldobod az életed,
Ölbe tett karral érzem, hogy
Közel a végzeted.
Ki vagy Te? Honnan s hová mész?
Ki vagyok én? Mikor kérdeznéd?
Tudunk-e egymásról mélyebbet, mint a felső rétegek?
Kérdeztünk-e valaha többet, mint, hogy vannak a fellegek?
Egy másik síkon bár sokszor, őszintén öleltük egymást
Itthon mégsem leltük soha a másik karját.
Fájnak a szavak, fáj a múlt
Lehetett-e volna másképp?
Haragom már rég elmúlt.
Talán eljön a perc, mikor kitisztul minden,
Leülünk egymással, tiszta vérrel.
Akkor kinyílik a kapu egy új léttel
Addig pedig szüntelen kérdem:
Miért mész el?