Idő 
Értékelés 
Értékelés A szürke homályban
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.
A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.
Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.
Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.
Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.
Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.
A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.
Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.
Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.
Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.
Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.
Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.
Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.
2017. szeptember 2.
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.
Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.
2017. szeptember 2.
A vihart, eredeti Baso féle stílusban, tankában írta meg a szerzőpáros…
Szél úrfi futkos,
Lebbenti leveleket.
Gyengét leveri.
Tegnap még boldog voltam.
Férjem lelem félholtan.
*
Zúgva közelít,
Morc hangulatú vihar.
Fekete felhők.
Szélvészként jön a mentő,
Szirénája üvöltő.
*
Viharos szélben,
Vörös-bronzban állnak fák.
Szürke ég alja.
Vijjogást hallom, lárma...
Küzd lelke, fénye-árnya.
*
Szél már kivonta
Kardját és rohamozgat.
Mezőn nyargalász.
Hosszú harc, elfogy erő,
Ma a kaszás a nyerő.
*
Nagy fa taron áll.
Szélsüvítő zokogás.
Levelet, lefújt.
A semmibe bámultam,
ELMENT... állok fásultan.
*
Vihar, csak lecsap,
Ágreccsenések körbe.
Erdő, elképedt…
Gyászba borult életem,
Fájdalom tépi lelkem.
*
Fekete függöny,
Bíbort is éjbe zárja.
Szélvihar, tarol.
Fejem felett gyászmadár,
Varjú károg kár-kár-kár.
*
Tetőn, forgószél
Szippantja, meleg pernyét.
Kémény, csak ámul.
Sorsom, mint a forgószél,
Sodor, tépáz, nem kímél.
*
Üvöltve vadul
A szél, kéménybe befúj.
Gólyafészek, bús.
Szívemből bánat ordít.
Árny, családot mért csonkít?
*
Viharos a szél,
Hajnali fény már, dereng.
Ágakat is tép.
Pirkadatig virrasztok,
Hozzá árván indulok.
*
Sok, kopasz akác,
Dísztelen ágaikkal.
Gallyon, szél zenél.
Zokogástól nincs hangom,
Keservesen szól dalom.
*
Erős szelekben,
Csend mélységesen hallgat.
Sodródó levél.
Romba zúzott életem,
Lábaim alatt hever.
Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. augusztus 13. –Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész önéletrajzi írás, címe:”Tegnap még boldog voltam...!”
Szél úrfi futkos,
Lebbenti leveleket.
Gyengét leveri.
Tegnap még boldog voltam.
Férjem lelem félholtan.
*
Zúgva közelít,
Morc hangulatú vihar.
Fekete felhők.
Szélvészként jön a mentő,
Szirénája üvöltő.
*
Viharos szélben,
Vörös-bronzban állnak fák.
Szürke ég alja.
Vijjogást hallom, lárma...
Küzd lelke, fénye-árnya.
*
Szél már kivonta
Kardját és rohamozgat.
Mezőn nyargalász.
Hosszú harc, elfogy erő,
Ma a kaszás a nyerő.
*
Nagy fa taron áll.
Szélsüvítő zokogás.
Levelet, lefújt.
A semmibe bámultam,
ELMENT... állok fásultan.
*
Vihar, csak lecsap,
Ágreccsenések körbe.
Erdő, elképedt…
Gyászba borult életem,
Fájdalom tépi lelkem.
*
Fekete függöny,
Bíbort is éjbe zárja.
Szélvihar, tarol.
Fejem felett gyászmadár,
Varjú károg kár-kár-kár.
*
Tetőn, forgószél
Szippantja, meleg pernyét.
Kémény, csak ámul.
Sorsom, mint a forgószél,
Sodor, tépáz, nem kímél.
*
Üvöltve vadul
A szél, kéménybe befúj.
Gólyafészek, bús.
Szívemből bánat ordít.
Árny, családot mért csonkít?
*
Viharos a szél,
Hajnali fény már, dereng.
Ágakat is tép.
Pirkadatig virrasztok,
Hozzá árván indulok.
*
Sok, kopasz akác,
Dísztelen ágaikkal.
Gallyon, szél zenél.
Zokogástól nincs hangom,
Keservesen szól dalom.
*
Erős szelekben,
Csend mélységesen hallgat.
Sodródó levél.
Romba zúzott életem,
Lábaim alatt hever.
Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. augusztus 13. –Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész önéletrajzi írás, címe:”Tegnap még boldog voltam...!”
Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.
Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.
Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.
Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.
Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.
A halottak vágányán
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.
Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.
Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.
Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.
Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.
