Kaparj kutya, hogy megélj,
alázkodj meg a csontodért.
Nyald a talpát, ki neked lökte,
s lábával bele tiporta a földbe.
Hunyászkodj meg te gyáva féreg,
mert nálad azok is többet érnek.
Vén vagy te már az élethez is,
takarodj el, és ne itt nyüszíts.

Könyörögj Istenhez egy új ülepér',
mert abba rúg majd, kit felneveltél.
Lettél megalázott kivénhedt eb,
kinél a féreg is csak gerincesebb.
Új gazdák osztják most a koncot
nem tűrik a kivénhedt koloncot.
Az Ő vigyoruk felér zsebtől fülig,
még a spanyolviaszt is maguk szülik.

- Tiszteld jó Apád és szülő Anyád! -
Pofán köpik ez intés minden szavát.
A tíz parancsolatot semmibe véve,
a becsületszót kihányva szemétre,
tagadják elődeik kőbe vésett tanát,
sarkaiból forgatva ki, a hitnek szavát.
Mert arra büszkék, hogy a fejük üres;
minek a tudás, hisz kutyájuk is rühes.

Kaparj kutya, és csóváld a farkad:
eljött a jövőd, ahogy nem akartad.
Rágd a hústalan kiszáradt csontot,
örülj, hogy az új gazda fel nem koncolt.
Nem kell neked se ház se otthon,
ha nincs semmid, nincs aki kifosszon.
Hogy ugatni szeretnél néhanap?
Minek? Hisz szádban fog sincs, mi harap.

Kaparj kutya, ásd el a büszke múltat.
Kaparj csak, kaparj?
Míg újra beléd nem rúgnak!

Buda 2013. május 24

Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

( Pest-Buda 2013. február 4.)

Most, hogy az utcára vetetten élek,
abban bízok, Ki mégsem szolgalélek.
Én is ember lennék, s nem holmi hályog,
mondjátok hát meg: Nektek miért fájok?
Üvöltenék vadul, de félrelöknek,
tűrnöm kell némán, mint az ökörnek.
De pofámat tán befognom sem kéne,
ha végre valaki Embernek nézne!

Akkor nem lenne gerincem görbe,
hajlongás nélkül nézhetnék tükörbe,
de mert csak egy nyomorult senki vagyok;
emberi szó helyett újabb pofont kapok.
Ráadásul, ha maradékot lopok: elítélnek,
nyomortól, mint betegségtől, emígyen félnek.
Talán egyszer majd a föld alá is vágnak,
és olcsó fejfájukkal betörik pofámat.

Addig is nekik hurrázva tapsolnom kell`ne,
mintha agyam helyén dohos szalma lenne.
Tisztelnem kéne a pénz mocskos hatalmát,
ha elém dob néha egy nyáltól rohadt almát?
Ők zsebből zsebbe osztják teremtőjük "hitét",
nem létezik égi hatalom, mely nyakukra lép.
Hogy én is emberből lennék? Ugyan ki látja?
Már se fog, se igaz-hang* nincs a pofámba!

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.

Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.

Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.

Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.

Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.

Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.

Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.

A II. Világháborúban Albionból…

3 rész
Gerhard tudta, hogy milyen a halállal szembenézni…
Félelmét bizonytalansága generálta… még élni!

Romboló előttünk és mögöttünk… hátsó gyorsan közeledik! Rádiós súgta.
Tartsa az irányt, vigye le száz méterre… főmérnöknek ezt a kapitány súgta…
Első lapátok tíz, hátsó tizenöt – adta ki a parancsot a kapitány, ő is súgta.

A hajó lent száztíz méteren állt… a kapitány intett, hogy lejjebb vigye…
A búvárhajó lassan, óvatosan, de araszolni kezdett süket csendben lefele…
A pityegés, elég erősen hallatszott, közben jól belebúj az ideges fülekbe…

Gerhard csak és a mélységmérőt figyelte!
Nem gondolta, hogy kétszáz méter a hitelesítése.
Voltunk már százötven alattt is kicsikét vele…

Az ejtőernyős megbabonázottan figyelte a mélységmérőt,
Kapitány csak intett neki, mutatta: tán’ százhetven elérhetőt.
Közben újabb pityegés hallatszott s figyelték, mint követendőt…

Hajó nyolcvanra, másodlagos hajtómű háromnegyedre!
Az U-boot nekiindult és meredeken emelkedett felfele.

Az első romboló kitért a haladási útvonalból,
A másik mögöttük, lassan távolodik az útból!

Mély vízi bombák… vette le a rádiós a fülhallgatót.
A fenébe! - Látszott, hogy zavarja a kapitány hallgatót.

Miért nem menekülünk el innen? Kérdezte Gerhard, hallkan…
Mert itt az Asdic vak területén vagyunk s megtalálnának a rohamban.

A rádiós megszólalt: lassan közeledik, romboló sebessége csökkent:
Kapitány rögtön kiadta utasítást: Tartsuk az irányt és a sebességet.
Rádiós megszólalt: romboló hátramenetben gyorsan közeledik!
Tartsuk a sebességet és mérjék közben az időt, hogyan közeledik!

Teljes csend, másodlagos hajtóműveket kikapcsolni!
Az elektromos motorok megállására nem kellett várni.
A romboló a motorokat kikapcsolta, de még közeledik.
A kapitány csak biccentett, megértette, még közeledik.

Az első bomba, rettenetesen megrázta a búvár naszád testét…
Gerhard kiáltást hallott! Padlón meglátta vergődni Schislert.
A férfi próbálta körömmel elásni magát a hajó padlójába
És véresre horzsolta a csonkig letört körmeit, nagy kínjában.
A sturmscharführert megrázta a látvány és mélységesen megdöbbentette,
Hogy őt eddigi alkalmakkor a saját félelme, hogy vezette, most megértette.

Egy bomba megint a közelben robbant és a világítás kialudt.
Csend lett és ez bántón, gyorsan zuhant rájuk… lét majd’ elaludt.
Egy perccel később gyenge, vörös fény világított. Gyenge látás alakult.
Romboló előttünk és gyorsan távolodik a rádiós jelentette!
Lüth kiadta – Mindkét hajtómű teljes sebességgel előre!
Mi folyik itt, kérdezte aznejtőernyős, hova sietünk?
Egy elektromos hiba miatt, lehet a játszmába elkéstünk…

A hajótest héjába piczo-elektromos érzékelőket építettek.
Ezek felfogják a kint érkező fizikális rezgéseket!
Ezt jellé alakítják és a rádiós hallja a pityegéseket.

Kicsi fölszabadultunk szólt Lüth… vegyük elő a menekülést újra.
Tartsuk az irányt, motorokat háromnegyed fordulatra…
Úgy tűnik leráztuk öket, így már indulhatunk haza!

Utolsó parancs: emelkedés periszkóp mélységre - tán’ hazajutunk békében.

VÉGE

Vecsés, 2017. január 1. –-Kustra Ferenc József- írtam: Joachim Peiper „Farkashajsza” c. kalandregénye ötletverskénti fölhasználásával, alloiostrofikus versformában