Koszorún libben
Gyertyáknak fénycsóvája...
Ádventüdvözlő.

Szép várakozás,
Szeretetnek ünnepe...
Megújhódásos.

Gyertya lángjában
Melegednek a lelkek...
Tisztítótüzes.

Égnek ablakán
Áhitat, és öröm száll...
Mennyei varázs.

Tiszta lélekkel
Mosolyog a messiás...
Megváltást ígér.

Bodzák tenyerén
E tájba kapaszkodom akácgyökérrel:
mézajkú virágai illatává bódulok
termő humuszába hullatom magam
lombot bontok csemetéiben
és a suhanó évtizedek alatt
diófává terebélyesedem…
Itt lobogtatom pislogó lánghitem
jövőt látó gyermekszemekben
Akácgyökérrel kapaszkodom e tájba
míg döfnek gledíciatüske – szavakkal
küzdök fenyőtörzs – akarattal
mert szívemre boltozódott már
a Nyírség éneklő ege
Ha lélekeső zápora áztatja arcom
megtartó kézfogások simítják tenyerem
s felemelik fejem a jegenyék
Bár kifordulnak rezgőnyár – levelek
ezüst fonákot mutogatva
e változást lebbentő szélben
és sündörögnek napraforgó - fejjel…
ide kapaszkodom akácgyökérrel
Vágtató emlékek istrángjait tartva
nyerít vissza lovam a Szamos partra
mint hazatért fecske
felcsippentem a szamosszegi sarat
s fészkemhez ragasztom
a bánatporos ereszemen
hogy el ne szakadjak soha tőle
hozzátapaszt fűszál-szeretetem
Fejfa – láncok kötözik hűségem
Szalka porához is
s egy kézen-fogott nemzedék
marasztaló tekintete
Mosolyok kötözik meg
az új ajtókért kinyúló kezem
s a botladozó lábam elé
térdelő kérdésekre
nincs feleletem
Maradok hát, begyökereztem
Itt csorduljon le ajkamról
az utolsó ének-zeném
itt ringatózzak örök álomba
az integető bodzák
kitárt tenyerén

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.

Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.

Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.

Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.

Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.

Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.

A poéta vére az maga… olyan, mint a tenta
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.

Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.

Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…

A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!

Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…

Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…

(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.