Idő 
Értékelés 
Értékelés Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
Azt, hogy mit érzel, senki sem tudja,
hiszen oly mélyre senki sem lát,
amilyen mélyen magadba rejted
fájdalmad, amely annyira bánt.
Csak aki olyan féltve tud szeretni,
hogy szívében minden halk dobbanás
hozzád száll némán, akár a sóhaj,
amely oly halkan tör fel ajakán.
Ő tudja csak, hogy mennyire szenvedsz,
s mosolyod mögött, mint mély forradás,
ott tátong, amit magadba rejtesz,
és ő már nem tud vigyázni rád.
Bárhogy mondaná, nem, értenéd meg,
anyai szíve mennyire fáj,
s legjobban talán épp attól szenved,
hogy nem tud adni semmit se már.
A távolság néha ékeket képez,
mely olyan törékeny, mint egy pohár,
össze törhet egy halk koccanással,
s megsebez, mint egy üvegszilánk.
Ne engedd el! És maradjon mindig
számára jó szó, és vigasztalás,
hisz az egyetlen ezen a földön,
akire számíthatsz, bármi is vár.
hiszen oly mélyre senki sem lát,
amilyen mélyen magadba rejted
fájdalmad, amely annyira bánt.
Csak aki olyan féltve tud szeretni,
hogy szívében minden halk dobbanás
hozzád száll némán, akár a sóhaj,
amely oly halkan tör fel ajakán.
Ő tudja csak, hogy mennyire szenvedsz,
s mosolyod mögött, mint mély forradás,
ott tátong, amit magadba rejtesz,
és ő már nem tud vigyázni rád.
Bárhogy mondaná, nem, értenéd meg,
anyai szíve mennyire fáj,
s legjobban talán épp attól szenved,
hogy nem tud adni semmit se már.
A távolság néha ékeket képez,
mely olyan törékeny, mint egy pohár,
össze törhet egy halk koccanással,
s megsebez, mint egy üvegszilánk.
Ne engedd el! És maradjon mindig
számára jó szó, és vigasztalás,
hisz az egyetlen ezen a földön,
akire számíthatsz, bármi is vár.
Az öröklétnek a pihenőhelye…
(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.
Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.
(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.
Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.
Versben és senrjúban…
Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.
Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.
Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...
A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...
Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.
Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.
Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!
Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…
Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?
Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…
Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József
Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.
Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.
Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...
A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...
Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.
Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.
Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!
Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…
Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?
Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…
Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József
Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!
Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…
Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…
Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban
Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…
Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…
Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!
Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…
Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…
Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban
Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…
Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…
Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.
