Lillám! midőn szemem nézi
Hajnal tekintetedet,
Ezer grácia ígézi
Elmerűlt képzésemet;

Látván Citére virágit,
Olvadni kezd kebelem,
S az egész menny boldogságit
Szűk mellyemben viselem.

De midőn szácskád daljára
A húrokat pengeted:
Mit érzek! minden trillára
Szívem ölöd s élteted.

Truccol fülem a szememmel,
És minden érző inak
Hódolnak levert lelkemmel
Dalod bájolásinak.

A hangok virággá válnak
Mosolygó ajakidon,
S a virágok hangicsálnak
Teremtő újjaidon:

Mint midőn a nyílt rózsákkal
Ékes bokor közepén
Filoméla új nótákkal
Zeng az Ámor innepén.

Vajha rózsává válhatnál,
Szép Lillám! egyszeribe,
S ágaid közt danoltatnál
Fülemüle képibe!

Óh, nem lenne a vidéken
Tenálad szebb virágszál;
Nem zengene a cseréken
Vígabb madár nálamnál!

Nyíló kelyhedet megszállnák
A szerelem isteni,
S a nimfák versenyt próbálnák
Érzésim énekleni.

Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]

Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -

Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedűl: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!...
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem?

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt telkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik
s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt:
kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.

Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested,
(előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)

s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz
víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.

Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet.
Halk nyüzsögés remeg át a szobádon.
Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman,
mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,

ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva:
kardliliommal kergetik azt; ami árt,
sással hessegetik tova azt, ami sért,
suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,

hajadra lehellnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel,
kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával,
csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat,
térdeidet harmattal s szegfűolajjal permetezik.

Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal,
boglyas törpék kókuszhéj-hegedűkkel, rózsavonókkal,
nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt,
mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz

s lágyan ring már tested a dunnapihék közt,
hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg
s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág,
bimbók zápora verdesi lángragyulladt nyoszolyádat

s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted,
hogy meglep a zsibbadt teljesedés... -
- S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül,
költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,

illet ez illat s illet a vers muzsikája
s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad.
Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság
ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.