Idő 
Értékelés 
Értékelés Az öröklétnek a pihenőhelye…
(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.
Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.
(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.
Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.
Versben és senrjúban…
Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.
Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.
Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...
A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...
Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.
Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.
Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!
Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…
Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?
Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…
Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József
Holnap is születnek majd, és meghalnak:
az emberek temetnek vagy mulatnak.
Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csend ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.
Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...
A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...
Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.
Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.
Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!
Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…
Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?
Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
*
Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád, emlékezek…
Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József
Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!
Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…
Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…
Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban
Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…
Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…
Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!
Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…
Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…
Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban
Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…
Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…
Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.
Egyedül állok egy roppant nagyméretű tömegben, de lesz vége… tömegesen…
Több kezet is megfogva, érzem, hogy a szíved dobog… majd lesz… nem érzem.
A tömegben hülyére vált arcok tömkelege… nem tuják, kinek miben lesz része.
Engem megdöbbentem magam… de itt nincs is tükör, hogy fölmérjem magam.
Van sokak, kik mosolygóván körül nézegetnek… tolakodva odébb lézengenek…
Közben látom élet, mint sötét esőfelhő fönt lustizik, de majd, ha harcoskodik…
Annyian vagyunk, hogy az arcomba köhögnek… ha erre rángatózók, csak röhögnek.
Színes a forgatag, ott is, ahová nem látok el, oda nem megyek semmi-hová.
Nem mosolygok én, de majd mindenki igen… kezd az eső csöpögni… zuhé lesz, igen!
Nagy az nézelgésem, de fölriadok! Régi vekkerem szól: reggeli hangot adok…
Vecsés, 2024. július 23. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, leoninusban.
Több kezet is megfogva, érzem, hogy a szíved dobog… majd lesz… nem érzem.
A tömegben hülyére vált arcok tömkelege… nem tuják, kinek miben lesz része.
Engem megdöbbentem magam… de itt nincs is tükör, hogy fölmérjem magam.
Van sokak, kik mosolygóván körül nézegetnek… tolakodva odébb lézengenek…
Közben látom élet, mint sötét esőfelhő fönt lustizik, de majd, ha harcoskodik…
Annyian vagyunk, hogy az arcomba köhögnek… ha erre rángatózók, csak röhögnek.
Színes a forgatag, ott is, ahová nem látok el, oda nem megyek semmi-hová.
Nem mosolygok én, de majd mindenki igen… kezd az eső csöpögni… zuhé lesz, igen!
Nagy az nézelgésem, de fölriadok! Régi vekkerem szól: reggeli hangot adok…
Vecsés, 2024. július 23. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, leoninusban.
Hétköznapi pszichológia…
Sokszor azért, nehogy higgy a mosolyoknak,
Talán álcái a takart problémának,
Bár létezik a mosoly, ami őszinte,
Annak örülhet az ember szíve, lelke.
A hamiskás mosolyt oly' nehéz felismerni...
Szívdöglesztő mosolynak, nehéz ellenállni...
Gondolkozz! Jobb mielőbb a földre leszállni...
Vecsés, 2014. április 25. - Kustra Ferenc József
Sokszor azért, nehogy higgy a mosolyoknak,
Talán álcái a takart problémának,
Bár létezik a mosoly, ami őszinte,
Annak örülhet az ember szíve, lelke.
A hamiskás mosolyt oly' nehéz felismerni...
Szívdöglesztő mosolynak, nehéz ellenállni...
Gondolkozz! Jobb mielőbb a földre leszállni...
Vecsés, 2014. április 25. - Kustra Ferenc József
