Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.

Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.

Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.

A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.

Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.

Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.

Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.

Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.

Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.

Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.

Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.

Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.

Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.

Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.

Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.

Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.

Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.

Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.

Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.

Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.

Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.

Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.

Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.

Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.

Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.

Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.

Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.

De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.

Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.

Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.

Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.

Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.

Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.

Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.

Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.

Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!

Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.

Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.

A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.

Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.

Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.

Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.

Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.

Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.

Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.

Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.

Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.

Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.

Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.

Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.

Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc

HA, MINT MONDJÁK . . .

Ha, mint mondják, mindegyikümk
Számtalanszor reinkarnált,
Egy ezer példát sorolhatnák
Mely szerintem mind bevált.

Hogy merem én állitani
Hogy Káinnál külömb vagyok?
Ki tudja mennyi emberélet
véres nyomaimban sajog?

Nyeregben látom magam
Barbár mongolok között
Íjal, nyíllal, görbe kardal
Ki több csatában hősködött.

Biztos volt egy idö
Mikor ár volt fejemen,
S csalás és lopással
Kerestem a kenyerem.

És talán egy élet melyben
Csaló helyett bohóc vagyok,
Vagy talán egy trubadúr
Ki alul tetüs, felül ragyog.

És miért nem egy lezser élet
Melyben csak juhászkodok?
Egész nap csak szundikálok,
S mosolygok ha rágondolok.

Vagy talán egy őrült
Párnázott cellába zárva,
Hol éjjel-nappal őrjöngök
Kegyelmes halálra várva.

Miért nem tibeti szerzetes
Ki megváltásért fohászkodik
Ima gyöngy az ujjai közt
Ki egész nap cask imádkozik.

Vagy talán egy tudős ki
Egy vén toronyban elvonult,
De kinek a tudománya
Már évek óta elavult.

Épp úgy vagyok e világban
Mint a sürgő világ bennem van.
Már egy ezer maszkot hordottam
Jártam palástban és rongyokban.

Ébredés után keresem a helyem,
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.

Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.

Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.

Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.

Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.

Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.

Ember az, kinek örömet szerez a húsba mártott
kés,
bújj, bújj zöld ág zöld levelecske
hamisan kacsintó szavak
félbe szakadt mondatok
Ember az, ki meggyalázza anyját s húgát,
csöm-csöm gyűrű aranygyűrű
beteges tett,
mocsokkal átitatott képek
Ember az, ki láncra verve, neked szép szavakat
súg,
lánc, lánc, eszterlánc
vadmadarak vijjognak, szeretők siratnak
Ember az, ki templomot gyaláz hamis játékával
bújj, bújj, zöld ág, meg cifrapalota
hiszek egyben vagy még az az egyben sem
szól a lócitromszagú öntudat
Ember az, kinek fejszeélén barbibabák sírnak
elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte
Düh vezérelt gátlásosság fityma férfiatlanság
Ember az, ki vigyorral élősködik gyermekei
lelkén
lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga
ne feledd az utolsó harangjáték tiéd lesz
nyertél jaaj
gyermeked lelke még akkor is sírni fog

Fetrengsz gyöngysáros éjszakákban
a szépet nem látja vaksi szemed
nem vagy erős, és nem is vagy hős
védd meg magad magadtól
te egyperces szerelem
magadhoz nyúló gazember
Senki ürességed kelekótya léted
barátnak semmire kellő éned
feszeng szelíd szemünkben
Mondja meg valaki,
hol az
EMBER
a szíveket melegítő hang,
lábad előtt elterülő virágos rét,
az igazságos igaz
barátsággal jóban levő barát
S az emberséges ember
már luxus lenne nekünk?

Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.