Idő 
Értékelés 
Értékelés Úgy látom, ősz van?
A szokásos, áttetsző reggeli ködben, ősz van!
Komor és zord látvány,,, látótávolság, alig van.
A ködpászmák között, fejünk fölött egy repülő,
Ami rögtön láthatatlan lesz? tovarepülő.
*
Ködös reggelben
Köd majd? hegyet is fedi.
Köd ül völgyekben.
*
Ködös időben,
Fénytelenül kel a nap!
Láthatatlanság.
*
Ködös reggelen
Elrepülő repülő!
Villanásnyira!
*
A gyomorgödrömben sajgott és érzem, megkötözött vad vagyok,
Ködházat építettek nekem, arra ébredtem, hogy itt lakok?
A gyomorgödrömben sajgott és érzem, megkötözött vad vagyok.
*
Hajnalok, hideg
Köddel ébrednek, vaksik.
Napot, nem látni.
*
Ablak is vaksi,
A köd a külső függöny!
Napfény aligha?
*
Mintha már látnám is, hogy ébred a nap? nem panaszkodok,
Ahhoz semmi kedvem, hogy azt mondják: vicces fiú vagyok?
Mintha már látnám is, hogy ébred a nap? nem panaszkodok.
*
Derengő ködben
Remeg a reggeli nap.
Napsugár vibrál.
*
Mit nekem az ősz! Tetszik nekem a reggeli szépsége,
Bízok, hogy lassan ér ide, megvadult tél hidegsége.
Vecsés, 2020. március 3. ? Kustra Ferenc ? íródott: Alloiostrofikus versformában.
A szokásos, áttetsző reggeli ködben, ősz van!
Komor és zord látvány,,, látótávolság, alig van.
A ködpászmák között, fejünk fölött egy repülő,
Ami rögtön láthatatlan lesz? tovarepülő.
*
Ködös reggelben
Köd majd? hegyet is fedi.
Köd ül völgyekben.
*
Ködös időben,
Fénytelenül kel a nap!
Láthatatlanság.
*
Ködös reggelen
Elrepülő repülő!
Villanásnyira!
*
A gyomorgödrömben sajgott és érzem, megkötözött vad vagyok,
Ködházat építettek nekem, arra ébredtem, hogy itt lakok?
A gyomorgödrömben sajgott és érzem, megkötözött vad vagyok.
*
Hajnalok, hideg
Köddel ébrednek, vaksik.
Napot, nem látni.
*
Ablak is vaksi,
A köd a külső függöny!
Napfény aligha?
*
Mintha már látnám is, hogy ébred a nap? nem panaszkodok,
Ahhoz semmi kedvem, hogy azt mondják: vicces fiú vagyok?
Mintha már látnám is, hogy ébred a nap? nem panaszkodok.
*
Derengő ködben
Remeg a reggeli nap.
Napsugár vibrál.
*
Mit nekem az ősz! Tetszik nekem a reggeli szépsége,
Bízok, hogy lassan ér ide, megvadult tél hidegsége.
Vecsés, 2020. március 3. ? Kustra Ferenc ? íródott: Alloiostrofikus versformában.
A Nagy Háborúban
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.
Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.
Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.
A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.
Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.
Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.
Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.
Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.
Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.
Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.
Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.
Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.
Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.
Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.
Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.
Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.
Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.
Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.
Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.
Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.
Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.
Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.
Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.
Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.
Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.
Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.
Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.
De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.
Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.
Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.
Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.
Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.
Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.
Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.
Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.
Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!
Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.
Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.
A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.
Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.
Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.
Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.
Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.
Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.
Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.
Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.
Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.
Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.
Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.
Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.
Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc
Előre menni, neki is jó.
Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.
Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.
A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.
Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.
Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.
Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.
Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.
Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.
Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.
Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.
Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.
Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.
Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.
Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.
Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.
Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.
Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.
Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.
Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.
Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.
Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.
Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.
Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.
Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.
Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.
Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.
De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.
Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.
Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.
Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.
Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.
Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.
Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.
Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.
Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!
Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.
Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.
A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.
Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.
Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.
Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.
Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.
Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.
Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.
Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.
Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.
Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.
Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.
Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.
Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc
HA, MINT MONDJÁK . . .
Ha, mint mondják, mindegyikümk
Számtalanszor reinkarnált,
Egy ezer példát sorolhatnák
Mely szerintem mind bevált.
Hogy merem én állitani
Hogy Káinnál külömb vagyok?
Ki tudja mennyi emberélet
véres nyomaimban sajog?
Nyeregben látom magam
Barbár mongolok között
Íjal, nyíllal, görbe kardal
Ki több csatában hősködött.
Biztos volt egy idö
Mikor ár volt fejemen,
S csalás és lopással
Kerestem a kenyerem.
És talán egy élet melyben
Csaló helyett bohóc vagyok,
Vagy talán egy trubadúr
Ki alul tetüs, felül ragyog.
És miért nem egy lezser élet
Melyben csak juhászkodok?
Egész nap csak szundikálok,
S mosolygok ha rágondolok.
Vagy talán egy őrült
Párnázott cellába zárva,
Hol éjjel-nappal őrjöngök
Kegyelmes halálra várva.
Miért nem tibeti szerzetes
Ki megváltásért fohászkodik
Ima gyöngy az ujjai közt
Ki egész nap cask imádkozik.
Vagy talán egy tudős ki
Egy vén toronyban elvonult,
De kinek a tudománya
Már évek óta elavult.
Épp úgy vagyok e világban
Mint a sürgő világ bennem van.
Már egy ezer maszkot hordottam
Jártam palástban és rongyokban.
Ha, mint mondják, mindegyikümk
Számtalanszor reinkarnált,
Egy ezer példát sorolhatnák
Mely szerintem mind bevált.
Hogy merem én állitani
Hogy Káinnál külömb vagyok?
Ki tudja mennyi emberélet
véres nyomaimban sajog?
Nyeregben látom magam
Barbár mongolok között
Íjal, nyíllal, görbe kardal
Ki több csatában hősködött.
Biztos volt egy idö
Mikor ár volt fejemen,
S csalás és lopással
Kerestem a kenyerem.
És talán egy élet melyben
Csaló helyett bohóc vagyok,
Vagy talán egy trubadúr
Ki alul tetüs, felül ragyog.
És miért nem egy lezser élet
Melyben csak juhászkodok?
Egész nap csak szundikálok,
S mosolygok ha rágondolok.
Vagy talán egy őrült
Párnázott cellába zárva,
Hol éjjel-nappal őrjöngök
Kegyelmes halálra várva.
Miért nem tibeti szerzetes
Ki megváltásért fohászkodik
Ima gyöngy az ujjai közt
Ki egész nap cask imádkozik.
Vagy talán egy tudős ki
Egy vén toronyban elvonult,
De kinek a tudománya
Már évek óta elavult.
Épp úgy vagyok e világban
Mint a sürgő világ bennem van.
Már egy ezer maszkot hordottam
Jártam palástban és rongyokban.
Ébredés után keresem a helyem,
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.
Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.
Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.
Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.
Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.
Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.
Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.
Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.
Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.
Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.
Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.
