Idő 
Értékelés 
Értékelés Föld nagyon fagyos!
Hideg csend uralkodik.
Köntöse fehér.
*
Barázdák, fehér
Színbe öltöztek. Szépek.
Mind egybefolynak?
*
Kis reményekre
Szakadt, enyhülés vágya!
Jeges alkonyat.
*
Szánkótalp fényes,
És gyors siklást segíti.
Borulni fájó.
*
Nagy domboldalon
Lesiklani élvezet.
Gödör! Törött láb.
*
Lovakkal, szánnal
Kirándulni olyan jó.
Sánta ló nem húz.
*
Fehérség olyan
Mint, mezőre öntött tej.
Nehéz a járás.
*
Krizantémokat
Fehér lepel takarja.
Élet és halál.
*
A természet, mint
Menyasszony, fehérben van.
Jégcsap mirtuszok.
*
Olyan dermesztő
A hideg. Észbontóan!
Megfagyás oly? gyors.
*
Hidegben segít,
Jól szabott vattakabát.
Kandalló szikra.
*
Kristályos vízből
Várat építhetnének.
Napsütés káros.
*
Fagyott trónuson,
Király is összerándult.
Lélegzet-pára.
*
Vonat zakatol
Át a hófehér tájon.
Lassan elakad.
*
Őrségben jégcsap!
Hegy lefelé! Fel ne mássz!
Szöges bakancsok!
*
Cinke éhezik,
Jön, diót kunyerálni.
Ki tudja, hol jár?
*
Fekete szárnyak,
Landolnak a szántásban.
Magok ásása.
*
Ki éri meg a
Következő évszakot?
Sötét károgás.
*
A kóró hegyén,
Stiglic gubbasztva fázik.
Nincs ennivaló!
*
A kóró szárán,
Nincsen madáreleség.
Hideg. Gubbasztás.
*
Cinegék hada
Veszekszik, torzsalkodnak.
Etető üres.
*
A jegesmedve
Jégmezőn csak kóborol.
Élelem-hiány.
*
Fehér pusztában
A csend, harsogva zenél.
Fehér kavargás.
*
Elfagyott fenyők,
Felnéznek, várják napot.
Messzi enyhülés.
Vecsés, 2015. október 8. ? Kustra Ferenc József
3-400 éve még Japánban úgy tartották, ha a haikuíró életében meg tudott írni 10 haikut, (senrjú -t) akkor ő már mester!
Hideg csend uralkodik.
Köntöse fehér.
*
Barázdák, fehér
Színbe öltöztek. Szépek.
Mind egybefolynak?
*
Kis reményekre
Szakadt, enyhülés vágya!
Jeges alkonyat.
*
Szánkótalp fényes,
És gyors siklást segíti.
Borulni fájó.
*
Nagy domboldalon
Lesiklani élvezet.
Gödör! Törött láb.
*
Lovakkal, szánnal
Kirándulni olyan jó.
Sánta ló nem húz.
*
Fehérség olyan
Mint, mezőre öntött tej.
Nehéz a járás.
*
Krizantémokat
Fehér lepel takarja.
Élet és halál.
*
A természet, mint
Menyasszony, fehérben van.
Jégcsap mirtuszok.
*
Olyan dermesztő
A hideg. Észbontóan!
Megfagyás oly? gyors.
*
Hidegben segít,
Jól szabott vattakabát.
Kandalló szikra.
*
Kristályos vízből
Várat építhetnének.
Napsütés káros.
*
Fagyott trónuson,
Király is összerándult.
Lélegzet-pára.
*
Vonat zakatol
Át a hófehér tájon.
Lassan elakad.
*
Őrségben jégcsap!
Hegy lefelé! Fel ne mássz!
Szöges bakancsok!
*
Cinke éhezik,
Jön, diót kunyerálni.
Ki tudja, hol jár?
*
Fekete szárnyak,
Landolnak a szántásban.
Magok ásása.
*
Ki éri meg a
Következő évszakot?
Sötét károgás.
*
A kóró hegyén,
Stiglic gubbasztva fázik.
Nincs ennivaló!
*
A kóró szárán,
Nincsen madáreleség.
Hideg. Gubbasztás.
*
Cinegék hada
Veszekszik, torzsalkodnak.
Etető üres.
*
A jegesmedve
Jégmezőn csak kóborol.
Élelem-hiány.
*
Fehér pusztában
A csend, harsogva zenél.
Fehér kavargás.
*
Elfagyott fenyők,
Felnéznek, várják napot.
Messzi enyhülés.
Vecsés, 2015. október 8. ? Kustra Ferenc József
3-400 éve még Japánban úgy tartották, ha a haikuíró életében meg tudott írni 10 haikut, (senrjú -t) akkor ő már mester!
Emlékszel még régre, Mirtillkém?
Velünk történt, amúgy nem hinném
A fűben feküdtünk,
Erdőben pihentünk.
Szűrt napsugarak... Újra élném.
Emlékszel még a régre, Mirtill?
Nem bánnám, ha dolgozna stencil...
Sétálnánk tisztáson,
Átvágnánk irtáson.
Szűrt napsugarak... Hol vagy, Mirtill?
Emlékszel nem oly' régre, Mirtill?
Együttlétünket nap megpuszil.
Ülnénk korhadt padon,
Vésnénk kunyhó falon...
Szűrt napsugarak... körbe puszil.
Vecsés, 2020. augusztus 21. – Kustra Ferenc – Anaforás, romantikus LIMERIK csokor
Velünk történt, amúgy nem hinném
A fűben feküdtünk,
Erdőben pihentünk.
Szűrt napsugarak... Újra élném.
Emlékszel még a régre, Mirtill?
Nem bánnám, ha dolgozna stencil...
Sétálnánk tisztáson,
Átvágnánk irtáson.
Szűrt napsugarak... Hol vagy, Mirtill?
Emlékszel nem oly' régre, Mirtill?
Együttlétünket nap megpuszil.
Ülnénk korhadt padon,
Vésnénk kunyhó falon...
Szűrt napsugarak... körbe puszil.
Vecsés, 2020. augusztus 21. – Kustra Ferenc – Anaforás, romantikus LIMERIK csokor
Fordította Kovács Iván
Ismered-e a tájat hol citromfák virágoznak,
És sötét lombok közt narancsok illatoznak?
Hol a kék ég alatt fúj egy enyhe szél,
És halkan a mirtusz, magasra nő babér?
Jól ismered? Ott!
Ott veled, galambom,
Osszuk meg kalandom.
Ismered-e a házat melynek tetőjét oszlopok tartják fel?
Ragyog a terme s minden szoba csillog gyönyöreivel,
Hol márvány szobrok szomorúan rám merednek:
Szegény kis gyermekem, veled mit is tettek?
Jól ismered? Ott!
Ott, veled, kedves gyámom,
A választ megtalálom.
Ismered-e a felhős és meredek hegységet
Hol ködben az öszvér is majdnem eltéved?
Barlang mélyén sárkány neveli utódját,
A zuhanó vízesés mossa merev sziklát.
Jól ismered? Ott!
Utunk arra vezet!
Atyám, ott találjuk az igaz feleletet.
Ismered-e a tájat hol citromfák virágoznak,
És sötét lombok közt narancsok illatoznak?
Hol a kék ég alatt fúj egy enyhe szél,
És halkan a mirtusz, magasra nő babér?
Jól ismered? Ott!
Ott veled, galambom,
Osszuk meg kalandom.
Ismered-e a házat melynek tetőjét oszlopok tartják fel?
Ragyog a terme s minden szoba csillog gyönyöreivel,
Hol márvány szobrok szomorúan rám merednek:
Szegény kis gyermekem, veled mit is tettek?
Jól ismered? Ott!
Ott, veled, kedves gyámom,
A választ megtalálom.
Ismered-e a felhős és meredek hegységet
Hol ködben az öszvér is majdnem eltéved?
Barlang mélyén sárkány neveli utódját,
A zuhanó vízesés mossa merev sziklát.
Jól ismered? Ott!
Utunk arra vezet!
Atyám, ott találjuk az igaz feleletet.
A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.
Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .
S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.
Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .
Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .
Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.
Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.
Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .
. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.
A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!
Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .
Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .
. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.
Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .
S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.
Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .
Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .
Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.
Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.
Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .
. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.
A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!
Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .
Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .
. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .
Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.
Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,
S felnyílt kedvesimért illatozó kebele."
1811. december 5.
Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.
Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,
S felnyílt kedvesimért illatozó kebele."
1811. december 5.
