ÁBRAHÁM ÉS IZSÁK

/ BIBLIAI TÖRTÉNET /

Ahogy Isten megígérte,
Sára fiút szült egy évre.
Igazi nagy csoda volt ez,
Mert Ábrahám már száz éves.

Nagy boldogsággal nevelte,
Fiát, Izsáknak nevezte.
Mindenkinél jobban szerette,
Erős ifjú lett belőle.

Így szólt az Úr Ábrahámhoz,
Add vissza nekem Izsákot.
Indulj, Moria hegyhez hozd,
Nekem áldozd fel őt majd ott.

Megrendült nem várt kérésre,
Gondolta, mindennek vége.
Gyötrődött egész éjszaka,
Isten, miért kéri vissza.

Ő tudja egyedül okát,
Ábrahám nem tehetett mást.
Imádta mindkettőjüket,
Ám, választania kellett.

Elindultak hát a hegyre,
Tüzet, fát magukkal vittek.
Izsák, apját megkérdezte,
Élő áldozat, majd hol lesz.

Ábrahám, így elmesélte,
Hogy Isten őt mire kérte.
Egész úton imádkoztak,
Egymástól ők elbúcsúztak.

Az oltárt megépítették,
Izsákot már felfektette,
Ábrahám, kést elővette,
De az Úr ezt nem engedte.

Rákiáltott Ábrahámra,
Ne tedd! ? már látom hitedet.
Mert engedelmeskedtetek,
Hatalmas, nagycsalád lesztek.

Örömteli boldogságuk,
Az Úrban lett bizonyságuk.
Ott mindjárt egy kost találtak,
Ő lett élő áldozatuk.

A döntés rólunk, nem a földön született,
Mireánk az angyalok vigyáznak fent!
Felette áll minden földi akaratnak,
A tiszta szívűek egymásra találtatnak.
S ha, majd a láthatatlan Rend szólít minket,
Hangjukat hallván lelkünkben,
Egyesülnünk kell erőinkben!
Arany palást véd meg minket,
S jelzi a világnak, esküvésünket!
Kötelékre, mely közöttünk van,
Örökéletre szóló áldást bocsájtottak.

Szárnyaszegett kis angyal,
nem törődve nappallal.
Sírok közt táncot jár.
Tánc után egy sír felett,
zokogva foglal helyet.
S nem tudni mire vár.

Szárnyaszegett kis angyal,
mért vagy ily bánattal?
Mond még mire vágysz?
Meggyógyítom szárnyadat,
s megkérdezem vágyadat.
El miért nem szállsz?

Könnyein át a kis angyal,
néz rám meghitt mosollyal.
Köszönetét zengi.
Csak ennyit mondd nékem.
Édes anyám az égben,
hozzá szeretnék menni.

Indulj hát kis angyal.
Szárnyaddal nincs már baj.
Én csak annyit kérek.
Édes anyád vár nagyon,
ne lássa hát bánatod.
Istenlégyen véled.

Az esőcsepp épp zuhanni készült
de megdermedt az ereszen
és furcsán, fényét vesztve
összekapta magát borzas
koronáikat megrázták a fák,
a szőlő ledobta levelét
s a rozsdaszínű venyigék
közt itt-ott felsikoltott
egy-egy elmaradt oportó szem
megdőlt a krizantém s az őszi rózsa
s mire reggel lett
a kertben rikkancs szelek jártak
karonfogva és hirdették
hogy megjött a tél

Rekviem egy téglagyárért

Hajnali
lánc ?csattogás
acélkék lórézuhogás
lónyerítés !
A színek alatt
húrral-szeletelt
vályogálmok
kábult folyosói !

Forgóról a csille
nekiszalad a felkelő napnak
s a sín mellé zuhan
nehéz visszatenni

A reggel ólmos,
az arcokon hűvös a harmat

A gépek, fogaskerekek ,
szíjtárcsák
újult erővel zakatolnak,
s ütemükre lassan
bejáródik a kéz, a láb
s megszokja újra
a csillék parancsát

Az ütközők lapossá verik
a szerelmet s az éjszakai álmot

Az égetők szenet
a kemencések forró
salakot köpnek
szívüket már félig
megette a gyár,
másik felükkel feleselnek

Ó,máglyák ! ti acélossá
tüzesedő földpiramisok
a kemencék boltívei alatt
ti mondjátok meg
mennyit érnek az új házak
s az új világ alapjai !

Fémpalló csörren
forró a tégla és a talicskák
súlya alatt
inog a kihordók lába !
testük párállik
s mire este lesz
verítékük sóként
szikesedik a téglák falára