Mélytengeri az élet…

(leoninus)
Súlyos a probléma: tíz méterenként egy bar, -lefelé- a víz nyomása.
Négy kilométeres mélységben, már négyszáz bar a víz nyomása.
Nos, bizony itt kell boldogulni, mert a nyomáson nem lehet változtatni…

Ilyen mélységben is vannak kövek, nézem az ablakon át, vannak-e vésetek?
Ha van, már valaki járt erre, de nem tudom, hogy ez volt-e halála vagy élete sikere…
Én meg az U-boot megyünk lefele, látom is egyre kisebb a halak tömege…

Magányos az utam egy ilyen hátköznapi óceánban, csak lefelé megyek a távolságban.
Ha elfogy a benzinem, vagy defektet kapok, hogy jövők föl, vagy lent maradok és horkolok?
Álmodhatom, hogy ott vagy velem és szeretjük egymást, már nincsen is… csak egymást.
Hülye hangot hallok, kopognak az ablakon… lám, fölismertem óriás polip csőre az koppintón.
Van nálam egy kis szíverősítő, de én nem megyek ki vizes leszek, ő meg nem fér be… épp’ fürdő.

Juj, gyorsan elsuhantam egy nagyobb szikla mellett, mintha lett volna egy lefelé-nyíl véset.
Ha volna külső tükröm, visszanéztem volna, a véset íritál, mintha ott volna…
A marha nagy polip megállt, nem jön lejjebb, mosolyos a pofája, ezzel kísér lejjebb.
Mernék én szeretni itt is, de nincsen, akit, nem vagy velem… ima és az öngyónás, más nincsen.
Eszek-e még főztődből, vagy épp’ nem vagy otthon… ha még egyszer otthon leszek! Ottlakón.

Hetvenhat évesen, már minden lehet… még az is lehet, hogy életvégem egy rövid-akut őrület…
Ha a batiszkáfom meg egyszerre, hirtelen berobban, sose tudom meg, hogy meghaltam… valósan.
Lihegve sóhajtozok ebbe a vaksetétbe, mivel világitani nem tudok, akkut hol töltsem ily’ sötétbe.
Nézek, ki az ablakon, nyomásmérőm meg átkúszott a háromszáznyolcvan báron.
Lehet, hogy utoljára látok az égen csillagot! Mert, ha defektet kapok… gumit, itt ragasztok?

Vizi kuckómban a legyek csak hullanak, lefelé… csoda ez, nincsen oxigénjük, csak hörögnek.
Ó, ha tudhatnám a polip miért mosolygott, ami láthatón gonosz és becsapós volt legott.
Nem tudom lefekhetek-e még, a nyári forró macskakőre, egy kóbor kutya ugathatna… dőre.
Ki tudja, hogy még a szemembe néz-e az élet, kényelmesen eltudom-e fogyasztani estebédet?
Remélek a polip nem settenkedik utánam és nem dobál sziklákkal… de itt nincs gránát, mi mással?

(Senrjon)
Félek a defekttől, így bíz’
Nem megyek tovább, ó, lakótárs!
Négyszáz a bárom!

(tíz szavas
Hátha még élhetek egy picikét,
Ha tudnám… batiszkáf sorsa végét…

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

Mondd Uram! Mért nem adsz a tövis mellé rózsát?
Nem bírom már, ha az ujjaimat szúrják.
Mért puszta zöldet adsz, ha terem virág is,
s pompázó színekben ontja illatát is?

Tudod: a tövis már százszor szúrta ujjam,
s minden vércsepp olyan, mintha könnyem hullna.
Minden vércsepp, mely az ujjaimon csordul,
ezernyi könnyet rejt, mely lelkembe fordul.

Szeretném érezni a rózsa illatát is,
akkor is, ha szúr és akkor is, ha fáj is.
Most akarok én is színekben pompázni,
hiszen odalentről nem fogom már látni.

Most terítsd elém az illatos szirmokat,
hisz a koporsómra már hiába szórnak.
Szeretnék örülni minden kis virágnak,
egészen addig, míg koporsóba zárnak.

És ha eljön egyszer az utolsó óra,
rózsák közt térjek majd végső nyugalomra.
Szórjátok síromba! Had múljon el vélem
ott, hol megtalálom lelki üdvösségem.

Május van újra. Virágok nyílnak,
illatoznak az orgonák,
színessé vált a rét, az erdő,
most újraéled a világ.
Virágba borult most a kert is,
a gyümölcsfa olyan csodás,
ezernyi apró virágsziromból
öltött most magára ruhát.
Olyan szép minden! Szinte érzem:
Most még a kedvem is más!
Mintha madarak röpködnének
meggyötört lelkemen át.
Magukkal repítve minden rosszat,
mi eddig belülről vájt,
szikrázó napfényt varázsolva,
amely oly meleget ád.
Milyen jó volna úgy ébredni,
hogy mindig ilyen csodás
látvány vár, amely jókedvet áraszt,
ilyenkor semmi fáj.
Nem is értem, hogy miért volt eddig
rosszkedvem, hisz a világ
nélküled sokkal szebb, és jobb lett,
látni sem akarlak már.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Halottak napjára - versben és senrjúban…

Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád emlékezek…
*
Csend gyümölcse csüng
Némán síró ajkamon…
Eső szemerkél.
*
Gyümölcsömet kacs
Rögzíti… szólnom kéne.
Bezárkózott lét.
*
Hiába szólok…
Nagyon emlékezek rád…
Szinte velem vagy…
*
Ahogy megyek a sírhelyed felé, avar ropog a talpam alatt…
Sok-sok halott levélke felidézi nekem a már elmúlt nyarat…
Kicsit pihenek útközben egy padnál, de már látom a sírodat…

Nincs szó, csak az érzés, hiányodba bele markolászok,
Képzeletemben vagy… közös emlékekbe kapaszkodok.
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csönd ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Behunyom szemem,
Elindulunk mennyekbe…
Lélektalálka…
*
Ahogy ideértem, éreztem, hogy eláraszt a lelki nyugalom.
Múltunk része, amin úgysem tudunk változtatni… a szép sírhalom.
*
Most, kézen fogva,
Menjünk föl mennyországig.
Zokogó lélek.
*
Látom, itt folyvást zöldellnek az örökzöld fenyők,
De nekem a sírnál, folyvást gyűjtenem kell erőt.
Elállt a lassú szellő, így a köd fényt bont,
Ránk láthatatlan-homályos képeket ont.

A magány-bánat rossz barát, hát én biz' felkerekedem,
Cseppnyi-percnyi vígsággal, emlékezni hozzád eljöttem.
A szeretet talán sosem múlik el,
De két karjával, engem, át nem ölel…
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
Az avarban keringőzve kergetőznek a színes falevelek,
Úgy mutatják, mintha boldogságot hoznának majd' eljövő telek…
Halál örökös őrségben... ő nem engedi, hogy visszatérjetek.

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
De ott, az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot...
Mikor elindultam haza, talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem az átkozott halál-szagot… még maradtak kint emberek…

Vecsés, 2014. október 9. – Kustra Ferenc József