Idő 
Értékelés 
Értékelés Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.
Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.
Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.
- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.
Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.
Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.
- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!
Csodás kertem közepébe`,
Mit gondoltok, mi nőtt benne?
Gyomláláskor nézegettem,
Mily` növény ez itt, előttem.
Kezem megállt, nem bántottam,
Kíváncsian várakoztam,
Mivé lesz majd pártfogoltom,
Idetévedt kis magoncom.
Terebélyes lett a lelkem,
Helyet hagytam neki bőven.
Bimbójait, óh... meglátva,
Ráismertem virágomra.
Nem volt ő más, mint kis pipacs,
Bimbójai, mint kis gubacs.
Előjöttek emlékeim,
Jaj, de sokat bontottunk ki,
Nem várva a sziromnyílást,
Kíváncsian találgatánk,
Milyen szín is bukkan elő,
Emlékeim oly jóleső.
Nem bántom most, dédelgetem,
Ki is nyílt ő, szemem könnyes.
Piroslik most kert közepe,
Mintha szívem nyílna benne.
Mit gondoltok, mi nőtt benne?
Gyomláláskor nézegettem,
Mily` növény ez itt, előttem.
Kezem megállt, nem bántottam,
Kíváncsian várakoztam,
Mivé lesz majd pártfogoltom,
Idetévedt kis magoncom.
Terebélyes lett a lelkem,
Helyet hagytam neki bőven.
Bimbójait, óh... meglátva,
Ráismertem virágomra.
Nem volt ő más, mint kis pipacs,
Bimbójai, mint kis gubacs.
Előjöttek emlékeim,
Jaj, de sokat bontottunk ki,
Nem várva a sziromnyílást,
Kíváncsian találgatánk,
Milyen szín is bukkan elő,
Emlékeim oly jóleső.
Nem bántom most, dédelgetem,
Ki is nyílt ő, szemem könnyes.
Piroslik most kert közepe,
Mintha szívem nyílna benne.
Csodás kertem közepébe`,
Mit gondoltok, mi nőtt benne?
Gyomláláskor nézegettem,
Mily` növény ez itt, előttem.
Kezem megállt, nem bántottam,
Kíváncsian várakoztam,
Mivé lesz majd pártfogoltom,
Idetévedt kis magoncom.
Terebélyes lett a lelkem,
Helyet hagytam neki bőven.
Bimbójait, óh... meglátva,
Ráismertem virágomra.
Nem volt ő más, mint kis pipacs,
Bimbójai, mint kis gubacs.
Előjöttek emlékeim,
Jaj, de sokat bontottunk ki,
Nem várva a sziromnyílást,
Kíváncsian találgatánk,
Milyen szín is bukkan elő,
Emlékeim oly jóleső.
Nem bántom most, dédelgetem,
Ki is nyílt ő, szemem könnyes.
Piroslik most kert közepe,
Mintha szívem nyílna benne.
Mit gondoltok, mi nőtt benne?
Gyomláláskor nézegettem,
Mily` növény ez itt, előttem.
Kezem megállt, nem bántottam,
Kíváncsian várakoztam,
Mivé lesz majd pártfogoltom,
Idetévedt kis magoncom.
Terebélyes lett a lelkem,
Helyet hagytam neki bőven.
Bimbójait, óh... meglátva,
Ráismertem virágomra.
Nem volt ő más, mint kis pipacs,
Bimbójai, mint kis gubacs.
Előjöttek emlékeim,
Jaj, de sokat bontottunk ki,
Nem várva a sziromnyílást,
Kíváncsian találgatánk,
Milyen szín is bukkan elő,
Emlékeim oly jóleső.
Nem bántom most, dédelgetem,
Ki is nyílt ő, szemem könnyes.
Piroslik most kert közepe,
Mintha szívem nyílna benne.
Valahol lenn délen, távoli vidéken szörnyű szél tombolt.
Mocsaras lápvidék,- szárította vizét. Jó kis tájfun volt.
Végezte a dolgát, azután odébbállt. Elhaladt tova.
Őhozzá hasonló erejű pusztító nem volt még soha.
Irányt váltott néha, bement sok hajlékba. Kavarta a port.
Amit csak lehetett, lapátra tehetett, magával sodort.
Lápvidék gyümölcse, a mocsár szülötte apró barna mag.
Felkapta az örvény, a fizikatörvény. Sebesen haladt.
Ha a földbe hullna, virágba borulna, mi lenne vajon?
(Tessék kicsit várni, nincs esély leszállni. Innen folytatom.)
Sodródott hát tovább, messze hagyta honát- szél játékszere.
Légy tanúja annak: véletlenek vannak- épp házad fele.
Valahára végre a portád végébe becsapódhatott.
Gyökeret eresztett, növekedni kezdett, virágként hatott.
Létezni óhajtott, pár bimbót kihajtott. Hozott néhányat.
Mondom már fajtáját. A teremburáját, ne nyisd ki szádat.
A portád végében, trágyadomb szélében húsevő virág.
Ki ne menj a kertbe, ne jusson eszedbe, mert még nekedlát.
Husira éhesen nyújtózik kéjesen.- Oszt most mit egyek?
Hála ott a trágya, az enyészet ágya. Dőlnek a legyek.
A szirmai között hamar döglik a dög, sok felszívódik.
Hatékonyan bírja, több elpusztul mintha kend légyirtózik.
Nem maradt más hátra végre valahára; Kikeveredjek.
Valami csattanót, vers végére valót még rímbe szedjek.
Hopp! ott van egy birka, friss fazonra nyírva. Te műved, tudod.
Ez meg az én művem. Elolvastad hűen? Ugye lájkolod?
Közös birkánk éhes, fűlne az evéshez, és nem tagadja.
Előtte a virág, nyújtja felé szirmát. Jöhet! Bekapja.
(nem marad írmagja)
Mikor az árnyak egyre nőnek,
Nincs már értéke az időnek.
Egybefolyik nappal és éjjel,
Gondolat röpköd szerteszéjjel.
Kapkodsz utána félve, ijedten,
Jaj, mit akartam? Hova is tettem?
Tegnap még tudtad, ma már csak sejted,
Holnapra pedig elfelejted.
Régi emlékek, szép gyermekkor,
Mintha ma lenne, mondtad sokszor.
Kedves arcok, akik szerettek,
De a nevüket már elfeledted.
Aztán ha egy név fel fel révül
A múltnak zúgó tengeréből,
Úgy fáj, hogy bárhogyan próbálod
A vonásokat már nem találod.
Utunk végén másképp kell élni.
Őszi avarban csendben lépni.
Amit nem találsz emlékedben,
Keresd ott belül a szívedben.
Halk, rég hallott melódiákat,
És átélhetsz apró csodákat.
Ne kapaszkodj a múltba váltig,
Csak érzéseid őrizd halálig.
Ha szeretni tudsz még, az a lényeg
Mikor az árnyak égig érnek
