Idő 
Értékelés 
Értékelés Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Benne a dac az utas…
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.
Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!
Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
(Senrjon)
Te a síremlékednél
Többre vágysz, meg tartósabbra is?
Vers légy, ne költő!
*
Emlékezzenek terád?
Legyél szabálytartó, meg precíz.
Magad légy a vers…
*
Maradandót alkotnál?
Gondolatod filozós legyen!
Több vagy, mint senki!
*
Más poétákat ismersz?
Ne légy irigy, segítsél neki.
Mutasd, hogy ki vagy!
*
Te lektorálsz mást?
Úgy tedd, mintha írásod lenne!
Ingyé’ segítség!
*
Te a síremlékednél
Többre vágysz, meg tartósabbra is?
Ha Te vagy a vers!
Vecsés, 2022. május 8. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjon csokorban.
Te a síremlékednél
Többre vágysz, meg tartósabbra is?
Vers légy, ne költő!
*
Emlékezzenek terád?
Legyél szabálytartó, meg precíz.
Magad légy a vers…
*
Maradandót alkotnál?
Gondolatod filozós legyen!
Több vagy, mint senki!
*
Más poétákat ismersz?
Ne légy irigy, segítsél neki.
Mutasd, hogy ki vagy!
*
Te lektorálsz mást?
Úgy tedd, mintha írásod lenne!
Ingyé’ segítség!
*
Te a síremlékednél
Többre vágysz, meg tartósabbra is?
Ha Te vagy a vers!
Vecsés, 2022. május 8. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjon csokorban.
Mennyi érzelemmel
gondolok vissza az idődre,
amikor még hajómnak
nem volt biztos kikötője!
Dobáltak a hullámok,
és tombolt a zivatar.
Mit is törődtem azzal,
hogy a hatóság mit akar.
Lázadás forrt fel véremben
és ámulat uralta az agyam.
Csatatér volt az életem,
és nem kíméltem magam.
Úgy néztem szembe a világgal,
mintha nekem lenne teremtve.
Éjjel-nappal, szűntelenűl,
popzene bömbölt fülembe.
Nem a szüleim dirigáltak,
S még kevésbé az iskola.
Mint forradalmár működtem,
Mert ez volt korom jelszava.
Egy új rendszer ígérete
lazította láncaimat,
egy olyan világ melyben
mindenhol mindent szabad.
Mi is volt a remélt célunk?
Talán egy jobb diktatúra?
Nem, hanem hol szeretettel
mindenki a maga ura!
És mond, kik és mik vagyunk,
hogy olyan lett a világunk,
hol mindenkivel s mindenhol
arany borjút imádunk?
Tovább mit is mondhatok?
Mi voltunk csak szabadok?
Világunk végre kezd beérni,
hogy mit is tudnánk elérni!
Ezért szándékomnál maradok
hogy hogyan és mit is akarok,
és még mai napig harcolok,
mert szép, új világ fia vagyok.
gondolok vissza az idődre,
amikor még hajómnak
nem volt biztos kikötője!
Dobáltak a hullámok,
és tombolt a zivatar.
Mit is törődtem azzal,
hogy a hatóság mit akar.
Lázadás forrt fel véremben
és ámulat uralta az agyam.
Csatatér volt az életem,
és nem kíméltem magam.
Úgy néztem szembe a világgal,
mintha nekem lenne teremtve.
Éjjel-nappal, szűntelenűl,
popzene bömbölt fülembe.
Nem a szüleim dirigáltak,
S még kevésbé az iskola.
Mint forradalmár működtem,
Mert ez volt korom jelszava.
Egy új rendszer ígérete
lazította láncaimat,
egy olyan világ melyben
mindenhol mindent szabad.
Mi is volt a remélt célunk?
Talán egy jobb diktatúra?
Nem, hanem hol szeretettel
mindenki a maga ura!
És mond, kik és mik vagyunk,
hogy olyan lett a világunk,
hol mindenkivel s mindenhol
arany borjút imádunk?
Tovább mit is mondhatok?
Mi voltunk csak szabadok?
Világunk végre kezd beérni,
hogy mit is tudnánk elérni!
Ezért szándékomnál maradok
hogy hogyan és mit is akarok,
és még mai napig harcolok,
mert szép, új világ fia vagyok.
Imádkozunk, reméljük a jövőt,
Majdcsak végre meglátjuk eljövőt?
Imádkozunk, reméljük a jövőt.
Múltunk egy már elérhetetlen, biztosan fel nem dolgozott,
Mi benne volt, az mára már a semmibe elkalandozott?
Múltunk egy már elérhetetlen, biztosan fel nem dolgozott.
Végül is az életünk darabokra hullik, mint a törött tükör,
A sok tíz év, már nem mond semmit, már az öregség, végesen gyötör?
Végül is az életünk darabokra hullik, mint a törött tükör.
Ami már elmúlt, azzal nem tudunk, nincsen mit kezdeni,
De jő jövő oly' ahogy ideér, kezd a jelen lenni?
Ami már elmúlt, azzal nem tudunk, nincsen mit kezdeni.
Mindig új a feladat, ahogy a jövő lesz, mint átlényegült jelen,
Ezen el-filozofálva el is lehet mélyedni, de ez már jelen?
Mindig új a feladat, ahogy a jövő lesz, mint átlényegült jelen.
Feladat, nem kell -búban- a múltba tévedve révedni,
Feladat, hogy a jövőnek kell maradékát leélni?
Feladat, nem kell -búban- a múltba tévedve révedni.
Vecsés, 2021. november 30. - Kustra Ferenc József ? íródott 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Majdcsak végre meglátjuk eljövőt?
Imádkozunk, reméljük a jövőt.
Múltunk egy már elérhetetlen, biztosan fel nem dolgozott,
Mi benne volt, az mára már a semmibe elkalandozott?
Múltunk egy már elérhetetlen, biztosan fel nem dolgozott.
Végül is az életünk darabokra hullik, mint a törött tükör,
A sok tíz év, már nem mond semmit, már az öregség, végesen gyötör?
Végül is az életünk darabokra hullik, mint a törött tükör.
Ami már elmúlt, azzal nem tudunk, nincsen mit kezdeni,
De jő jövő oly' ahogy ideér, kezd a jelen lenni?
Ami már elmúlt, azzal nem tudunk, nincsen mit kezdeni.
Mindig új a feladat, ahogy a jövő lesz, mint átlényegült jelen,
Ezen el-filozofálva el is lehet mélyedni, de ez már jelen?
Mindig új a feladat, ahogy a jövő lesz, mint átlényegült jelen.
Feladat, nem kell -búban- a múltba tévedve révedni,
Feladat, hogy a jövőnek kell maradékát leélni?
Feladat, nem kell -búban- a múltba tévedve révedni.
Vecsés, 2021. november 30. - Kustra Ferenc József ? íródott 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
