Ha majd vén leszek, s sűrű ráncokat sző,
az idő pergamen bőrű arcomon,
akkor is ugyan úgy szeretni foglak,
mint azon az első. édes hajnalon.
Amikor először fogtalak karomban,
s parányi ujjad játszott arcomon,
tétován, mintha angyalkéz simítná,
s elmúlott bennem minden fájdalom.
Már akkor éreztem, hogy te leszel mindig,
nehéz időkben minden vigaszom,
érted lesz erő megfáradt kezemben,
s hozzád fog szólni minden mosolyom.
Sosem hittem, hogy ennyire tud fájni,
hogy már felnőttél, s olyan messze vagy,
úgy hiányzol, és fátyolos szememből
kristályos gyöngyként könnyek hullanak.
Úgy mennék hozzád, száz határon túl is,
de alig érzem már fáradt lábamat,
rögös az út, és alig tudok lépni,
de most is hozzád száll minden gondolat.
Magam vagyok. de elhasznált szívemben,
amíg egyetlen dobbanás marad,
te érted dobban, s bármi is történjen,
ez a szeretet soha nem apad.

Túl a mezőn, túl mindenen, túl a virágos réten,
Túl a sötét és morajló, gallya törött erdőségen…
Túl a mezőn, túl mindenen, túl a virágos réten.

Ezer éven át vert a sorsunk, de élni kellett,
Ezer éven át a vert sorsunkban élni kellett…
Ezer éven át vert a sorsunk, de élni kellett.

De a nagyok azt hiszik, hogy mi csak kicsik vagyunk,
De a nagyok mért félnek, ha meghallják a dörgő hangunk…
De a nagyok azt hiszik, hogy mi csak kicsik vagyunk?

Isteni kegyelem a magyarnak… magyarnak lenni.
Adni és idegent befogadni… magunkat föl nem adni…
Isteni kegyelem a magyarnak… magyarnak lenni.

Ezer éve itt vagyunk, az óta ez a mi földünk, vész és baj között,
Szeretetünk az óta nem szűnik, most is csak nő menekültek között…
Ezer éve itt vagyunk, az óta ez a mi földünk, vész és baj között.

Volt itt úr a mongol, a török, a labanc, az orosz, de mi szeretettel túléltük,
Volt szabadságharcunk, kurucos, negyvennyolcas, ötvenhatos… túléltük!
Volt itt úr a mongol, a török, a labanc, az orosz, de mi szeretettel túléltük.

Kárpátok közt szinte dúl a magyarok szeretete,
Kárpátok hegyei az itt élőknek örök védelme…
Kárpátok közt szinte dúl a magyarok szeretete.

A mai történések is igazolják a magyar tud szeretni, sőt hazát is szeretni,
A mai történések is igazolják, hazaszeretetünk nem múlik! Jó hazát szeretni!
A mai történések is igazolják a magyar tud szeretni, sőt hazát is szeretni.

Vecsés, 2022. március 14. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolati- sága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

A nagy kérdéseim…

A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?

Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?

Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?

Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?

De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…

Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.

Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.

Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?

A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!

Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…

Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?

Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József

Hideg tél volt, és hűvös este
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.

Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.

Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!

Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.

Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.

Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.

Azok a bűvös hajnalok,
amikor tétova kézzel
végigsimított arcomon,
csöpp kezed, az volt az élet.

Azt mondtad halkan, suttogón:
Ölelj át Anya! Hisz félek.
Tudod, ha hozzád simulok,
olyan jó meleget érzek.

Mintha egy puha takaró
lenne a bőröd most nékem,
csöppnyi szívem most úgy dobog!
Hadd bújjak hozzád egészen.

Most is hallom, hogy suttogod:
Anya! Én szeretlek téged!
S mint apró csengő, a kacajod
úgy száll messze a légben.