Nézd meg Uram a könny áztatta, kétségbeesett arcokat,
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ében fekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.

Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?

Jóság kellene Uram végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?

Uram! Nem tudod, milyen szörnyű hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!

Fránya só!
Nem hátsó
Gondolat kiváltó…
Vitára citáló!

Együk, vagy ne együk?
Gondolkodunk, esszük!
Ne együk? Mi végre?
Só az élet része.

A só az ember étkezésének a része,
Használni kell, főként egészség megőrzésre!
Amit sósan eszünk, azt ne együk édesen.
Ezt akarják ránk beszélni… félelmetesen.

Az persze igaz, sót, sóval enni? Ezt sem kell túlzásba vinni,
De hogy ne együk, mert egészségtelen, ezt nem kell elfogadni!
Ételekbe úgyis annyi sót teszünk, amennyit az megkíván,
Nincs bolond, ki direkt elsózza, hogy ehetetlen legyen talán?

A só csak túlzó fogyasztásakor lesz egészségkárosító,
De annyit talán nem lehet megenni, mert nem oly' mámorító!
Só tablettát adnak sivatagban a gépkocsivezetőknek,
Fiziológiás sóoldatként vénásan a betegeknek.

Megnézném én a sót nagyon ellenzőknél, az otthoni konyhát,
És fogadok, hogy ott biz' áthágják, a nekünk kiadott normát.
Sok évszázada a szervezet, a sóhoz orientálódott,
Most meg csak úgy elvenni? Ez a rossz elv, már most elhasználódott.
Cserélni kéne, minek a rosszat megtartani, meg káros is,
Ne lebegjünk tudatlanságba, élnünk kell nekünk még máskor is…

Ha, volt só középkorban, ott a bányák emelték fel országot,
És kemény harc folyt azért, hogy ki lássa el ezzel a világot!
Volt idő, hogy fizetőeszköz volt, arannyal egyenértékű,
Meg volt olyan, amikor háború is indult, hány vegyértékű?

Van oly' elefántcsorda, mindennap mennek sziklához sót nyalni!
Afrika dzsungelében kell otthon... egy majomhordának lakni.
Minden reggel mennek éhesen nyolc kilométerre, sót nyalni,
Aztán visszaút! Enni kell, és ebédre már otthon kell lenni!

Magyar kutató elmondta, nem beteg felnőttnek só igénye: napi hat deka.
Ha valaki valamiért, többet fogyasztana, kilenc dekáig nem lesz baja!
A sót mellőző étkezés sokféle betegség kiváltója,
Ezt meg hevesen tagadja az ellen-lobbi kikiáltója!

Egy evőkanál só, összesen két és fél deka!
Kétujjas csipet só, meg csak öt-hat tized grammja.
Háromujjas csipet só, kb. egy egész, egy tized gramm,
Számold ki napra, mily' keveset használsz és így stramm!
Egy zsíros kenyérre elég egyszer kétujjas mennyiség,
És hányat eszel egy étkezéskor? Edd! Ez még semmiség...
Méretes adag házi gulyáslevesbe, kell vagy kanálnyi,
De, csak egy tányérnyit eszel meg... nem fogod magad blamálni!

Ne hagyd, hogy a tested, sóhiánnyal beteggé tegyék!
Sótlansággal beteggé teszik a testét! Sót? Egyék!

Vecsés, 2015. január 7. - Kustra Ferenc József

Édesapa felébredtem,
Szépen fel is öltöztem
Jövök hozzád apukám.
Tudod milyen nap van ma?
Ma van húsvét napja!
Annyi lány vár ma rám,
Nem is hinnéd apukám!
Réka, Rita, Izbella,
meg a többi lány az utcánkba.
Ma mindenki csak rám vár.
Tudod te azt apukám?
Legszebb legény vagyok ám!
Megyek is most apukám,
Illatos a parfümöm
Kosaramba be rakom.
Tudod mit apukám?
Nagy vagyok tudom ám!
De elkisérnél apukám!!!

Talán ez a nyár visszaadja nékünk
hitünket, mely most olyan ingatag,
s a kétség, mely mardos lelkünket tépázva,
holnapra már csak rossz emlék marad.


Talán most kicsit erősebb a féltés,
hiszen elvettek tőlünk oly sokat,
s a remény, mely ott él lelkünk legmélyében,
felébred majd és új erőre kap.


Talán ez a nyár más lesz, mint a többi,
s visszaadja az édes álmokat,
miket annyira féltve őrizgettünk,
s az elveszett helyett új álmokat ad.


Talán majd holnap te is másképp látod,
s félteni fogod azt, mi megmaradt,
s úgy kapaszkodsz meg minden szalmaszálban,
mintha egy erős oszlop volna az.


Talán megérted, milyen fontos néha,
egyetlen szó, egy kedves mozdulat,
s megadnál mindent egyetlenegy szóért,
amely megkínzott lelkemből fakad.


Talán majd holnap úgy tudunk szeretni,
hogy a végső percben elmondhassuk azt,
szeretni oly jó, még ha néha fáj is,
s nem bántjuk többé úgy a másikat.


Hiszen annyira rövid ez az élet,
ki tudja mennyi idő, mely maradt,
egy röpke perc alatt magával ránthat
a semmibe vésző hűvös éjszaka.

Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.

Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.

Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.

Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.

Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.