Új
Télnek
Hidege
Átöleli
Házak melegét.
*
Tél
Bárhogy
Ölelget,
Ház melege,
Nem pótolható!
*
Tán’
Pár nap
És megyünk
Jót szánkózni!
Ha nem lesz meleg.
*
Tél
Kissé
Huncutos,
Öntörvényű.
Meleg is lehet.
*
Mily’
Jó is
Lecsúszni…
Lesiklani
Lankás dombokról.
*
Tél
Öröm,
De csak ha
Úgy szeretjük,
Mint király a sót!

Vecsés, 2019. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; apeva csokorban.

A háborodott
Tegnap holnapja, ma van!
Múló pillanat!
*
Mindennap árnyat vet a múlt a mai napra,
Ez bizony lelkembe ivódott, meg az agyba…
Nem tudok ettől szabadulni... gondolatba.
*
Múlt történések…
Sírva fakadó mosoly!
Átélt pillanat.
*
Minden gondolatnak vannak árnyoldalai,
És ezek belőlünk folyvást csak tolulnak ki.
*
Az idő csendje,
Görnyedve elmenetel.
Múltba masíroz!
*
Múltnak a csendje,
Lélekemelő remény.
Bizalom! Mégis?
*
Fakó a világ,
Jönnek, mennek a napok.
Múltban végződik…
*
Messze utazok én az időtengereken át.
Benne átölelnek hullámok a habokon át.
Rohanvást kéne sietni, mert elfogy az életutam,
De, ha meggondolom, nem csökken a múltbéli fájdalmam…

Visszanézve múltba, hány élettel jöttél a világra?
Van-e valaki, aki figyelmeztet bajra, hibára?
*
Fáradtan ballag,
A jövő a múltunkba.
Napi lét, enyész!
*
Ha elszáll az élet, majd egy kicsinyke fénysugárka hív,
Múltad véglegesen beszippant, utolsót dobban a szív.
Akkor már csak a múltad leszel… milyen kék lesz az ég, hív…

Az utad végén, bármi van is, visszafordulni nem lehet,
Ha van még erős gondolatod, az már csak káprázat lehet…
Ha még alkotnál, késő itt már neked, semmi nem segíthet.
*
Emlék integet,
Volt árnyjáték rám feszül.
Emlékkutatás…

Vecsés, 2015. november 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Meditáció versben és európai stílusú haikuban…

Jól éreztem magamat a farsangban…

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba,
Elmegyünk, hogy jól-nagyot szórakozzunk egy maszkabálba...
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba.
*
(3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve,
Megszámoltam, hogy van ott még tizenegy féle lekvár, mellétéve…
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve.

Meg is tapogattam az álarcomat jó emlékszem -e,
Tényleg ki van vágva a látás és evés kellő helye?
Ki volt, már mindegy! Hipp-hipp hurrá! No, majd én adok a zabának,
És bár az evő luk kicsi volt, tömködve tovább evés, szájnak!
*
(3 soros-zárttükrös)
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra
Biztosan sokszor megforgatott lesz az első virradóra…
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra.
*
(3 soros-zárttükrös)
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek,
Ezek nekem hamisítatlan az élvezkedést segítő cikkek…
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek.

Közben ropogott a tánc a döngő padlón,
Néztem közben, ez is nagy élmény és frankón!
Közben erőt vettem a tele -szomjús- fröccsős korsón,
És jól éreztem magam ezen élvezeti orsón…
Aszondják, ahol a szíved, ott van az otthonod,
Gyere is velem, lakjál itt, jártad a fogsorod!

Volt ott pár virsli, meg némi rántott husi
De ezek a fánkokhoz, mint… juj, de kicsi…
Azokhoz volt még mustár meg többféle savanyúság,
De én nem cseréltem le… tizenegy féle lekvárság…

Híttak a hölgyek, menjek táncolni, jól roptassam meg őket,
De a fánkok nem engedték, így tovább faltam nagymenőket.
Közben persze igen sajnáltam, hogy jól leléptettem a nőket,
Még csók csattant volna, meg letéphettem volna tán' keszkenőket…

Közben az újévre is gondoltam pálinkás malaszttal,
És hogy ezt le öblítsem, barátkoztam kicsit konyakkal.
Ez már elég kemény volt, de már jóban voltam csapattal,
És már hadonásztam lekvárszedő kanállal, mint karddal…

Aztán megint közeledett felém a maszkba öltözött matróna hölgy,
Annyit láttam, hogy szeméből a huncutság jó vérmesen kilökődött…
Odaért, kivette kezemből a kanalat és egy lekváros üvegbe szúrta,
Én meg egyből éreztem, ez csak a nagy kezdet, lesz itt nagyívű farsangi móka...
Jól el is szórakoztatott, mert ettem én már elég fánkot, lekvárt,
Ittam már elég fröccsöt, rám férne, ha most fogyasztanék kaviárt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A raktárhelységben fogyasztottuk a kellemes, dallamos zenét,
Kértem meséljen nekem magáról, de ő mondta, nem kér rossz cserét…
Maga uram, majd otthon kérje erre a kevéssé ismert nejét.

(Bokorrímes)
Így aztán én hosszan porzó voltam a dologban, ő meg a zsenge bibe.
Vissza is emlékszem, hogy mi ketten nagymenőkként nem játszottunk kicsibe…
Kerti virágoknak is meg kell adni, ha jelentkezik tavasz, ízibe.

Micsoda újév volt a farsangon,
Ezt nem olvashatod a laptopon.
Teremtőm nekem köszönhetem, mily’ nagy örömöm, hogy huszonkétféle fánkot ehettem,
Meg nem utolsó sorban ezeket tizenegy féle házi lekvárral kebelezhettem.
Megittam bizony az egy korsónyi fröccsöt, nehogy már, pont farsangkor megfulladjak,
Mert úgy tudom, hogy lesz ez majd jövőre is… a lecke meg föladva, hogy drukkoljak.

Hajnalban hazafelé már mindenki levetette a maszkáját, volt visítás, öröm,
Hogy én kiket láttam egy párnak… bizony nem volt más, mint saját-arcomon szántott a körmöm…

Vecsés, 2021. január 8. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.

1. Cogida és a halál

Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.

A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.

Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.

Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!


2. Az ömlött vér

Nem akarom látni!

Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.

Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.

Nem akarom látni!

Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!

Nem akarom látni!

Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!

Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!

Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!

De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!

3. A kirakott test

A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.

Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.

Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.

Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.

Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,

Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.

Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!

Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.

Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.

Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.

Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.

Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.

Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!

4. Hiányzó Lélek

A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.

A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.

Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.

Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.

Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.

Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.


Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván