Egyszerű szavakat mondok,
mit már elmondtak annyian,
s mégis: ezerszer másképp
szólnak a számból a szavak.
Akár egy hömpölygő hullám,
mit felcsap az óceán vize,
s csapongva, riadtan mordul,
amíg eltűnik messzire.
Csitítva simítja végig
tarajos hullámait,
s magába temeti mélyre,
mint régóta őrzött titkait.
Akárcsak én, mikor néha
magával ránt az indulat,
s kimondom dühödt haraggal,
oly sokszor, amit nem szabad.
Lassan csitul a lélek,
eltemetve a gondokat,
s oly mélyen magunkba zárjuk,
mit feledni szeretnénk oly sokan.
Nehéz az élet, és néha
egy kicsit megroggyanunk,
s ezerszer talpra állva
temetjük minden bajunk.
És mégis. Bármily nehéz is,
két kézzel kapaszkodunk,
minden kis reményfoszlányba,
bízva, hogy van még kiút
e pokolból, amelyben élünk,
s egy szebb világról álmodunk,
küzdve, remélve, bízva,
és néha fellázadunk.

Ma éjjel szerelmes szavakból
szövök szép álmokat neked,
ma éjjel füledbe suttogom majd,
milyen szép ez a szerelem.

Ma éjjel mindent tőled várok,
a bársonyos ízű csókokat,
ma éjjel addig szeretlek majd,
míg ébren nem ér a pirkadat.

Ma éjjel minden ölelésben
érzed, mennyire olvadok,
hisz minden nélküled töltött percben
úgy érzem, kicsit meghalok.

Ma éjjel nem számít semmi
csak te! S míg itt vagy velem,
nem érhet minket semmi rossz,
hisz őrizzük egymást éberen.

(3 soros-zárttükrös)
Van, hogy ülők a tanya melletti padon
Holdnézőben vagyok, vaksötétben, vakon!
Van, hogy ülők a tanya melletti padon
*
(senrjú)
Jaj! Eszelősen
Bámulok a sötétbe.
Ugatással jó?
*
Időmet ezzel töltöm, nyáréji estéken,
Nézem, hogy mit látok a mély-sötét kék égen.
Időmet ezzel töltöm, nyáréji estéken.
*
Ha nincsen másom,
Csak sötétség bámulás?
Csukott szemmel jó?
*
Ott ülve, a sötét csend átölel sőt, körülvesz.
Vetekszik a magányommal, engem bajból elvesz?
Így este, ha ülök, és a Holdat nézem,
Messzi kutyaugatás is szól! Az nékem?
*
Ez álomszerű,
És kitöltetlen magány.
Én… Holdnézőben.
*
Időm, nem is kitöltetlen, minden percében még élek,
Ránézésre kintről úgy tűnik, elfogyástól nem félek.
Időm, nem is kitöltetlen, minden percében még élek,
*
Mi az igazság?
A tötyörgő bambulás?
Tán’ van igazság?
*
Kiabálnék én,
Megvédeném magamat.
Ez, úgysem használ…
*
Csak ülve nézni
A Holdat, felhőben is?
Vékony, vagy vastag?
*
Milyen út az a
Holdnézéske a padról?
Sötétbe, vakon!

Vecsés, 2018. március 17. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Megpihennék. Valahol csöndben.
Valami békés félhomályban,
ahol nem bántanak a fények,
s nem zavarnak az álmodásban.

Lehunyt szemekkel látom újra
akár egy régi, édes álmot,
szemeid kéklő tisztaságát,
ahogy rám nézel, s ma is csodálom

az érzést, amelyet irántam érzel,
bár érintésed ma már csak álom,
mégis: lelkemnek börtönében
meglapulsz. S valahol várod

a szót, mit oly nehezen mondok,
s te mégis epedve vágyod,
mint megnyugvásod egy ölelésben,
Míg szeretted karodba zárod.

Megpihennék karodban újra,
de nem vonz már semmilyen álom,
nem csábít már az ölelés sem,
csak karodban nyugodni vágyom.

Van olyan, aki szédült erővel
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.

Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.

Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.

Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.

Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.

Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.

De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.