A hiány nem életcél, de… hétköznapi pszichológia…

(Leoninus trió)
Hosszú életemben részese voltam mindennek, mi elérhető, pontosan... semminek!
De még az sem volt nekem elérhető, mert az is nekem csak látens volt, nem visszatérő!
Volt még olyan, hogy a visszatérő bejelentkezett, de nem láttatta magát eleget!

A semmi eltűnt,
Valamitől menekült,
Ha érkezik, marad, mint sebesült.
*
A semmik pedig kicsinyessé teszik az embert, mert hiánnyal szemben, mindegy, mit kertelt…
Hiány: látens, bujkál, rejtőzködik, ember meg keresés közben jól leértékelődik.
A hiány híd alá űzi a peches embert, ki örülhet, hogy tető van feje felett!

Az értelmet keresi szenvedve,
De nem talál csak gonosz emberre.
*
Más van a dominánsoknál, a gazdagoknál, mert bőven nő a fűszál… a nagyuraknál.
Ők észreveszik, ha fűben gaz üti föl a fejét, gyökerestől irtva a lényegét.
Konklúzió adott; ki hová született, sorsa úgy alakult, ahhoz való lehetett!

A pénzes ember védett,
Mert szegényre lépett,
Kegyetlenül gyengét sértett.
*
(A nagy Konklúzió, bokorrímesben)
Ki, királyfinak született
Az bizony biztos király lett,
S bármilyen bolond lehetett.

Esélytelen igazság,
Világszerte elterjedt valóság
Isten előtt mind csak adósság.

Vecsés, 2023. április 6. – Arad, 2023. április 7. – Kustra Ferenc József – A leoninust én írtam, alá a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam: Ghica Izabella Iasmina.

(3 soros-zárttükrös)
Ez mesésen szép völgyecske, tán’ nyugalom menedéke?
Mint örökzöld liget, hol nyugalomnak ez menedéke…
Ez mesésen szép völgyecske, tán’ nyugalom menedéke?
*
(leoninus duó)
Közben izgalom, szelíd sóhajtásba merül, sőt suttogásba szenderűl.
Közben hallatszik a madársereg hangversenye, figyelem, egye-fene…
Közben meghatja lelkemet, hogy megtaláltam menedékemet.
*
Milyen nagyon bízok rám mosolygó lugasaidban, s ezzel, szelíd jótékonyságodban.
Testi palotádban engedményező jóság lakhat… lát engem, így boldogan kacaghat.
Úgy bízok, szeretetteljes együttműködésben, részt kapok lélek együttműködésben…

Vecsés, 2022. december 1. – Kustra Ferenc József – íródott: Anatole France ’A hajnal’ c. novellája 22. oldalán található vers átirataként.

Mit remélsz mondd, mikor feledni vágyol
mindent, mi bántott oly nagyon,
s mégis: mindennap arra ébredsz,
hogy könnyek folynak az arcodon?

Hiába űznéd mindenáron, mégis:
mindennap úgy jön el,
hogy pokollá teszi ébredésed,
s testedből szinte tűz lövell.

Felednél mindent. S tán megbocsájtasz
annak, ki ártott oly sokat,
de szemébe nézve szinte látod,
milyen hatalmas bűne van.

Mit remélsz, mondd? Lépj hát túl rajta!
Sok minden van, mi szebb lehet,
annál mi most van. Ne sajnáld többé
ami elmúlt, hisz jobb jöhet.

Hajnali fény, mely arcomra nézve
bekukucskál az ablakon,
csukott szemhéjam körül játszva,
mintha mondaná: itt vagyok.
Ébresztene, de nem birok kelni,
s fáradt testemmel harcolok,
mintha kínok közt kifeszítve
érezném minden végtagom.
Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,
s magamban sorsom átkozom,
mért nem tesz végre igazságot?
Mért üldöz engem oly nagyon?
Keserű könnyek szántják az arcom,
s míg meleg ruhámat fölkapom,
úgy érzem, mintha ott feküdnék
kiterítve egy kínpadon.
Milyen jó volna néha- néha
elfeküdni az udvaron,
ringatózva egy hintaágyon,
míg rám nem talál a nyugalom.
Érezni, hogy a tavaszi szellő
végigsimít az ajkamon,
s minden gondomat elfeledve
hinni: az élet szép nagyon.

Embernek maradni e bűnös világban
néha már annyira nehéz,
mint megragasztani egy cserép dísztárgyat,
amely már porlik szerteszét.
Mintha süket füleknek szólnál!
Bármilyen hangos a beszéd,
nem sérti fülét. Meg sem hallja,
bármilyen szépen beszélsz.
Embernek lenni érző szívvel,
amikor nincs már remény,
s kétségbe esve vigaszra várni,
ne tudd meg, milyen nehéz.
Mégis: próbálj meg ember maradni!
Ne állj be azok közé,
kikben lassan már több az állat
ma. Mint az emberi erény.
Te csak menj tovább emelt fővel,
s mutasd az utat. Ne félj!
Mindig lesz, aki úgy követ majd,
Akár az árnyék a fényt.