A természetnek
Nem kell naptár,
Ott az idő függetlenül jár.
Csak kik
Messzire sodródtak
Önkénnyel,
Nem tudják
Mit kezdjenek a fénnyel.
Érvelnek sötétséggel.

Az óra sietősen meglendül
Tavasszal;
A valóság elé szalad-
Miként szólt a parancsolat.
Majd egy órácskát
A jövőben járunk,
De a megholtak napjára
Meglehet, vissza találunk.

Gőg-hatalmas az ember,
Az időt is urallja.
Előre
Vagy éppen hátrafelé tolja.
Az űrben is van idő-ablak-
Messze tekint onnan;
Megveti az Istent,
Mert nem látja hogy hol van.

És jönnek majd újak,
Büszke emberek;
Értik e majd vajon
A világ mitől kerek?!

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Éppenhogycsak dagad a hold
Mint jobbkezes égi sarló, zord.
Kaszálná a csillagokat.

Most írigy és dühös,
Biggyedt ajka nem közömbös.
Balról égi ármány a sötétség.

De eljön még az ő napja,
Mikor túl tesz mindenen ragyogva
Büszkén csillagokat taposva.

Morcossága lassanként el száll,
Mert havonta a slágerlistán
Nemvitás, hogy ő a sztár.

Isteni
Természettől eredő
Nedű-be csomagolt
Rejtett erő

Minden élőben
Felsejthető
Bár a génekben
Nem lelhető

Sajátságos tulajdonság

s mivel köze van
A pszicho-lógiához
Mi köze a mikróbához
Vagy éppen az akácfához

Eredete Titok-varázsa

Az ösztön
Lét-akarás a köbön
Természettől eredő
Varázs-erő.

Űz ez az élet, mint egy nagy nemes vadat.
Vajon lesz-e jövőre vetés?
Nem akarok tányérján lenni egy falat.
Aratás is lesz, nemcsak vetés?

Űz az élet, de bánom is én, jő már a szilveszter.
Nemsokára új életünk lesz?
Búcsúztatjuk óévet, ünnepeljük az újévet.
Ragaszkodok őszinteséghez…

Nincs már katonasága az országnak.
Én berukkolok, majd... újévbe.
Bízok, hogy kapok egy csajkát magamnak.
Remélem, beérünk a révbe.

Ha majd, éjfélt üt az óra, óév a végét járja.
Lenyomok egy pezsgőt, életre.
Nézem, mikor lesz már a ramazúri, énem várja.
Lehet... vetemedek még egyre.

Konstatálom, az idén én is öregedtem,
Majd így jövőre többet mondok.
Lassan múlóban van öregedő életem,
Tényleg öregszem! Úgy borzongok…

Majd éjfélkor lövök én pár petárdát.
A maradékot visszaadom.
Ember, ne lője el mind az öt ujját.
Miért maradt meg, nem firtatom.

Éjfélkor majd üt nekünk a gong óránk.
Köszöntjük egymást, megölelve.
Kinézek, látom havas a diófánk.
Mulatságot ezzel növelve.

Pezsgőt bontunk, izgulunk a jövőért,
Kimegyünk a hóba szánkózni.
Pont éjfélkor koccintunk a jövőnkért,
Kívánjuk együtt: felzárkózni!

Vecsés, 2013. december 17. – Kustra Ferenc József