Láttam már a halált,
És nem volt fekete.
Fény hívott szeméből,
Na gyere csak gyere.

Nincs neki kaszája,
Úr ha küldi...segít.
Elkísér Őhozzá,
Lelkeket fölrepít.

Nem fáj ott már semmi,
Az időd végtelen.
Mindenütt ott lehetsz,
Ez még hihetetlen.

Élet a kegyetlen,
Ha végére kínt ad.
Halál csak megváltás,
A lélek az halad!

Isten visszaküldhet,
Feladatod ha van.
De ha menned kell,
A halál jön, rohan!

Relatív a... mikor?,
Végtelenben semmi.
Tán itt van még időd,
Épp annyi...pont ami!

Dunatőkés, 2024. április 5.

Hol a kiút?

Eltévedtem!
Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége,
A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege.
Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége,
A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje,
Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege.
Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya,
Mi fáklyaként lobog és világit; az ember sorsa.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Spontán szívvel járok, mit banális fájdalom markol,
Az önvédelem ösztöne lüktet ereimben. Tol!
Űz előre, megszállott! Nem pihenhetek tétlenül,
Megyek előre. Csodálom magam mérhetetlenül.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Remegek a hó puszta magányos iszonyatától,
Hogy szakadjak ki, távolodjak, sorsom viszonyától?
Mikor fény nyalja fel a vaksötét éj tintafoltját,
Van-e lehetőség embernek változtatni sorsát?
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Még ha remegek is iszonyattal, erőt merítek,
Büszkeségből, bátorságot meg semmiből kerítek.
A hajnalpír éltető fényei majd megjelennek,
Vajon addig élek-e és kerestek-e emberek?
Van-e kiút?

Vecsés, 2000. február 20. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Az éj, sötétes, felhős, gyengén holdvilágos.
Csak árnyakat látok… iszonyú, vagy nagyszerű?
Én már a reggelt várom… mikor lesz világos?
Legyen már napfény, éltető és nagy mellényű!

(senrjú)
Ezt tavasz hozza…
Hozza őt új kabátja…
Napfényes tavasz!

Budapest, 2013. szeptember 9. - Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként.

Szerelem és fájdalom eggyek, és ehhez meg ketten kellenek.
Szerelemnek örvendezni nem fáj, de majd később lesz akadály.

Fájdalom majd az édes emlőt, letöri, mint örömködöt.
Ez nem szolgálja boldogságot, nem öli le ezt a másságot.

Csodálkozol, midőn szeretlek, adózok a tisztes szerelemnek.
De ezt én a nyugalmam árán, kölcsönveszem, de nem jó, megáll az eszem.
Csodálkozol, midőn szeretlek, boldoggá tesznek rajtam a bilincsek.
A tiszta szerelemnek nincsen nyűge, és nincs, mi arcomon lefolyna… könnye.

Úgy teendek, mint büszke kócsag, kihúzom magam, de már halódólag…
Ő úgy tesz, hogy összezúzza a legszebb tollát, miközben kihúzza magát…
Ha a halássoron a sor rákerül, ez már ne viselje senki ékszerül…

Vecsés, 2020. december 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Sárosi Gyula (1816 – 1861) „Szerelem és fájdalom...” c. verse átirataként, leoninusban és még önéletrajzi írásként is!

Csak egy porszem vagyok a nagy sivatagban.
Fú a szél és gördülők át a dombon, lassan.
Nincsen semmi lehetőségem megállni.
A szélzúgásban nem tudok kiáltani.

Nincs, akihez szóljak, itt minden egyforma
És itt pillanatnyi az alak és forma.
Dűnék jönnek, mennek, ahogy fúj a szél,
Csak gürcölök, ahogy fúj a szél és nincs cél.

Jó nagy tevelábak jönnek, rám taposnak,
Nekik mindegy a homok, csak vándorolnak.
A teve szőrébe ragadni nem tudok,
Mert én csak dűnéről dűnére vonulok.

Borzalmas érzés, egy szem homoknak lenni,
Miközben a szél feladata elvinni
És innen jó messze, más dűnébe épít,
Ahol már nem jár teve, aki segít.

Csak e kedves púposka volna reményem,
De kellene, hogy fölismerje erényem.
Bundájába lennék, nem lenne egyedül,
Én meg az erdőben elhagynám hitlenül.

Úgy hallottam ott már esik is az eső
És nagy sárban én lehetnék az első
Szem, alkotó rész a vályogtéglában
És legalább alkatrész, szép nagy házban.

Csak gördülők tovább a dűnén és semmi
Kilátásom innen egyszer kikerülni.
Csak fúj a szél, fúj, átfúj az ember lelkén.
Homokszem! Embernek képzelem magam én?

Budapest, 2000. július 27. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!