Megy a felhívásom…

(3 soros-zárttükrös)
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom…
Mindennap meditálok ezen és így telik majd' minden napom…
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom.
*
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány,
Pedig én keresem az együttműködést, mint utcai vagány…
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány.

Szavak és a mondatok hiába töltik ki a soraimat,
Az emberek bizony olyanok, nem fogadják indokaimat...

Az igazság, hogy az életvonatok jönnek vagy mennek,
Vannak többen, amik engemet kanyarban is előznek,
És bizony látni, hogy ott régi mulatságok tetőznek.
Most az újévben emberek régi utakon előznek?

(3 soros-zárttükrös)
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
Jobb híján kutakodunk mindannyian a rongyos fecniben?
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
*
(Septolet)
Csak együttműködni!
Egymásra nézni…
Nevetve ökörködni…

Emberi faj!
Minek nektek baj?
Inkább szeretve;
Együttműködve…
*
Hol vagytok Ti régi játszótársak, kik még velem gondolkoztok?
Az emberiség sok-sok baján ezzel és együtt javíthattok!

(Anaforás, belső rímes, önrímes)
Várhatjuk a kegyelmet, de idő mutatja, hogy úgysem jön el.
Várhatjuk a kegyelmet, talán nem érdemeljük, úgysem jön el…
Várhatjuk a kegyelmet, bízzunk még tovább… talán később jön el?

Mondja nekünk a dal is; „szeressük egymást gyerekek…”
Én meg szeretném, hogy szeretetteljesek legyetek…

Vecsés, 2019. december 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Háborúból hazafelé,éhezett a katona.
Bárhová is kopogtatott,enni nem kapott soha.
Bejárta az egész falut, adnának-e alamizsnát.
De mit kapott nem fedezte szegény vacsoráját.

El is határozta gyorsan, felkapva egy nagy követ.
Főzök ebből levest én! Keresek olyan helyet
Első falu első házán kopogott a katona.
Gondolta, hogy itt lesz kőből mindjárt finom vacsora.

Öregasszony nyitott ajtót. Köszöntötte a legény.
Alamizsnát jöttem kérni bár nem vagyok én szegény.
Vizet, s lábost tud-é adni?Főzni valót hoztam ám.
Finomabbnál finomabb kővel teli a tarisznyám.

Ámult-bámult a vénasszony. Kőből főzni lehet-e?
Ha megtanul bizonyára gazdag lesz az élete.
Gyere-gyere invitálta. Mutasd hogyan csinálod.
Mindent adok mi kell hozzá, ahogy te csak kívánod.

Lábost, vizet hozzon kend,tegye fel a tűz fölé.
Mikor a víz már rotyogott, kavicsot dobott belé.
Kevergette,kevergette.Az öregasszony meg csak leste.
Finom leves lesz majd ebből, mire leszáll az este.

Kóstolgatta,kóstolgatta.Csettintgetett nagyokat.
Egy kanál zsír kéne belé, ha a háznál az akad.
Hogyne lelkem akad az itt.Van kint a kis kamrában.
Ha kell bele egy csipet só is, mondjad nekem csak bátran.

Csipet só is,s egy kis krumpli édesíti a követ.
Ha hozna bele, ha már megy, a kamrából jövet.
Serény asszony lótott-futott. Hozott mindent, amit kért.
A vidám obsitos az apróságért jó vacsorát ígért.

Mondja hősünk:-nagyon finom, szinte kész is.
Valami tán, egy kis kolbász kéne bele mégis.
Hozom-hozom mondá szüle, s szinte suhan.
Ahogy titkos kamrájába a kolbászért rohan.

Kész is lett a kőleves. Jól laktak tőle nagyon.
Gondolta az öregasszony, ez a kő egy vagyon.
Sokat ér az. Sokat ér az. Kőből levés. Nahát!
Sosem látott a vénasszony még ekkora csodát.

Add el nékem a csodakövet. Kérlelte a legényt.
Szinte ráncigálta, nem engedte elmenni a szegényt.
Nohát, legyen. Nohát, legyen. Száz forint az ára.
Gazdag lett a szegény legény. Pedig eddig felkopott az álla.

Csak nézlek ős tölgy matuzsálem
Már ötszáz esztendeje, hogy magasodsz.
Első ez, hogy felkereslek, ha hazajöttem.
Luther átkozása óta itt kapaszkodsz.

Emlékszel tölgy, mi volt a te vágyad,
Mikor csemeteként álmodoztál,
S még zsenge volt az ifjú ágad?
Elérni a fellegeket a holdvilágnál.

Most már óvón veted árnyékodat
Magvad szórta zsenge fákra.
S, ha rád borul a nyáralkonyat,
Látod ahogy szellőt hívnak nászra.

Orákulum voltál ősi Dodomában,
Lombjaid sóhaja mutatta a jövőt.
Most koronád tükre látszik a Dunában,
S a jövő nemzedékre vonsz áldó tetőt.

Az utolsó unokám, ki még óvodás, cukorbeteg,
Ezt pedig neki sem, szülőknek, ovinak sem egyveleg.
*

(Bokorrímes)
Három éve, amikor beíratták, akkor a vezető ezt megtagadta,
Mivel arra hivatkozott, hogy nincs, ki a gyermeket a szükségkor megszúrja…
Ez pedig oly' kirekesztés volt, hogy anyja polgármesteribe ment panaszra!
*

(Senrjon)
Kérdést röviden, rövid
Telefonnal meg is oldották.
Ez kirekesztés.
*
Három évet lehúzott,
Most meg sajnálja, még maradna.
De már menne is…
*

(10 szavas)
Most már kérdezgeti milyen lesz az iskola…
Ősszel megy oda.

(3 soros-zártükrös)
Rajzolgat és próbál számolni is, mondta is, hogy már,
Ő tud ezerhatszázig számolni… persze, hogyne már…
Rajzolgat és próbál számolni is, mondta is, hogy már…

Még a tollat nagyon sután tartja a keze, de én érzem, ennek van veleje,
Mert ez nem probléma, megtanulja, szinte mindenkinek ilyen az iskola eleje…

(Senrjú)
Együtt várjuk az
Őszt… óvodáskor vége!
Élete halad.
*

(Apeva)
Az
Ovi
Ott marad,
Hol helye van…
Gyereknek… isi!

Vecsés, 2021. május 22. – Kustra Ferenc József – íródott Alloiostrofikus versformában, óvodai ballagásra.