Az ősz ideért és megjött, és tudom nyarat fosztogatni jött!
Már letépett leveleket hord, bokrok, kopaszodó fák között.
Mert tudja, véges az élete, tombolnia kell… még mielőtt…

Vecsés, 2014. január 21. - Kustra Ferenc József

Üde volt akkor a reggel
Fázósan álmos szemmel
Érkezett a taglózó ébredés.

Felhőpára oson
A lombkoronákon
S a nedves fűszálakon
Ridegen csillan a reszketés.

Koppanva cseppen
Átázott talajon
Szétfolyik a gravitáció
Mielőtt újra eggyé vál
Végtelen folyamatában
A lét-lé.

Az útján ma nem döcög
Fitogtatva hömpölyög
Morajos zúgással
Sebesvonat-vihartombolással
Remeg a dobhártyán
És a hangok mélyén
Félelem vibrál.

A kavargó sáros lé erőteljes
Ha bírna megmaradna
Mi akadály
Ellenszegülve gyenge
Torlódik a kanyarokba
Feszülten dübörögve.

És ahogy tovaketyeg az idő
Vészjóslón duzzad
A vicsorgó folyam
Medrén túltekintve
Harácsol az alkalommal.

Nyirkos kő-izmok feszülnek
Szavak súlyos tömegének
Hiábavalóan.
A talaj ingoványos és
Lassan süpped a légszomjas est
Keszon tünetekkel.
A Nyilvánvaló elkerülhetetlen.

Verejték csillan a homlokon
Izzó fényben
Hevülten pezseg edényében
A megfáradt vér
Oxigén szegényen
És a periódus végén
A hullámvölgy mélyén
Hervadó szavak tömörülnek
Távolian idegenül értelmetlenek.
Semmit nem jelentenek.
Már
Elfagytak
Mielőtt virágba borultak
Volna.

Letaglózó
Sikoly a néma képen
Üvöltve végig szalad a háton
Fájdalmas hangon.
Aztán
Hallani a csend
Lüktető dobbanását
Halánték-artériákban
És a döbbenet fogságában
Tágra nyílt pupillák
Tükrözik a reszkető félelmet.

Ki mondja azt, hogy nem gondol arra,
ködös, borongós alkonyon,
hogy minden apró kis tévedése
kőkemény sziklaként tolong
előtte, és már nem tudna lépni,
s keserű könnyek közt topog,
százszor átkozva minden érzést,
amely oly nyomot hagyott
lelkében, amely visszatér újra,
akár egy pajkos kis kobold,
újra és újra megtépázva
mielőtt tovább oson.
Ki mondja azt, hogy nem űzi egyre,
ami a fülébe zsong,
mint egy szerelmes, búgó dallam,
és sűrű könnyeket ont.
Melytől megkönnyül, s másképpen látja
a könnyekbe bújó tegnapot,
s attól kap ismét új erőre.
amit már megálmodott.

(Senrjú csokor)
Hegytetőn lenni,
Fájdalmat kiabálni…
Fájdalom hegye.
*
Múltban kutatás
Önmagunk keresése.
Archív adatok.
*
Déli harangszó
Után szól, lélekharang.
Remény hajnalok…
*
(3 soros-zárttükrös csokor)
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar,
Majd rám is szól, hogy igyekezzek, siessek, várnak mielőbb és hamar…
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar.

Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm,
Le is törlőm az út porát, mi másra kell nekem az arckendőm…
Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm.

Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen?
Gyászos, fekete felhőket vadul fújják vad szelek, fönt az égen…
Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen.

Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat,
Lássák vagy érezzék, a szívemben dúló nagy szeretet háborúkat…
Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat.
**
Mindig az eszemben vannak, de ma különösen,
Így aztán tudni, hogy nem jöttem fölöslegesen.
Leteszem a koszorút, majd meggyújtom a szeretet mécsest,
Mert ő lesz az, ki a szeretetátvitelért felel, végest’.
A mécses tartónak van már teteje is, hogy a szél ne fújja el szeretet lángot,
Mert a víg szelekben is át kell vinni a szeretettelit, mint erre való lángot.

Nem tudom az őseimnek mit jelent, hogy évente kapják a virágot,
De nekem nagyon sokat, így továbbra is, majd évente gyújtok mécslángot.
**
(3 soros-zárttükrös)
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik,
Ez a kötelességem és a holtaim közül szívemnek kedves mindegyik…
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik.
*
(Senrjon csokor)
Fájdalmak föltolulnak,
Szinte erővel, arcra hullnak…
Majd én… itt lakok.
*
Fájdalmak föltolulnak,
Lélekvihar támadt föl bennem.
Majd én… itt lakok.
*
Lesz-e ki hoz virágot,
Ki rám vágyódik, kerget álmot…
Ha majd… itt lakok.

Vecsés, 2021. augusztus 8. – Kustra Ferenc József