Oh, emberi elégtelenség,
mely sokat kíván,
Miért? Mond, miért bántod Őt,
a természet csodás varázsát?
Mit ártott hát Ő neked,
hogy te mégis így kínzod!
Bőrét mocskolod,
húsába vasat szúrsz.
Vérét is te átkozod,
oh, emberi elégtelenség.
Miért? Mond, miért bántod Őt,
a természet teremtő gyönyörét?
Ő az ki életet biztosíd neked,
ő is az ki ezáltal gondviselőd lett.
S te, oh emberi telhetetlenség,
te mégis így bántod Őt?
Bár éltetőd,
s temetőd is Ő lesz majdan.
Neked rosszat nem kívánt soha,
Vérével is Ő mosdat,
s bűneid miatt neki soha,
Soha egy rossz szava nem volt,
mi ártott volna számodra.
Miért? Mond, miért bántod Őt?
Őt, ki még most is éltetőd.
mely sokat kíván,
Miért? Mond, miért bántod Őt,
a természet csodás varázsát?
Mit ártott hát Ő neked,
hogy te mégis így kínzod!
Bőrét mocskolod,
húsába vasat szúrsz.
Vérét is te átkozod,
oh, emberi elégtelenség.
Miért? Mond, miért bántod Őt,
a természet teremtő gyönyörét?
Ő az ki életet biztosíd neked,
ő is az ki ezáltal gondviselőd lett.
S te, oh emberi telhetetlenség,
te mégis így bántod Őt?
Bár éltetőd,
s temetőd is Ő lesz majdan.
Neked rosszat nem kívánt soha,
Vérével is Ő mosdat,
s bűneid miatt neki soha,
Soha egy rossz szava nem volt,
mi ártott volna számodra.
Miért? Mond, miért bántod Őt?
Őt, ki még most is éltetőd.
Első pillantás – egy lopott varázs,
szívem kihagyott egy dobbanást.
Mosolyod könnyű szélként ért,
s én már tudtam: elvesznék.
A szerelem, mondják, mély víz,
hát ugorjunk bele – miért is ne?
Ha süllyedünk, hát együtt tesszük,
s ha úszunk, hát nevetve.
Ölelésed parttalan óceán,
benne ringatózom csendesen.
Nem bánom, ha hullám ráz,
csak te legyél a végtelen.
És ha egyszer megkérded tőlem,
miért szeretlek, miért vagyok veled,
csak annyit mondok: mert mit sem érnék nélküled.
szívem kihagyott egy dobbanást.
Mosolyod könnyű szélként ért,
s én már tudtam: elvesznék.
A szerelem, mondják, mély víz,
hát ugorjunk bele – miért is ne?
Ha süllyedünk, hát együtt tesszük,
s ha úszunk, hát nevetve.
Ölelésed parttalan óceán,
benne ringatózom csendesen.
Nem bánom, ha hullám ráz,
csak te legyél a végtelen.
És ha egyszer megkérded tőlem,
miért szeretlek, miért vagyok veled,
csak annyit mondok: mert mit sem érnék nélküled.
Tombolj vihar! Söpörj el engem!
Ne engedd azt, hogy itt legyek!
Vigyél magaddal árkon-bokron,
had legyek dühöngő szeled.
S olyan erős, mely összezúzza
minden apró kis kételyem,
mely visszatart, s nyugodni nem hagy,
cafatra tépve lelkemet.
Fújj a szemembe porszemet, vagy
takard le mind a két szemem!
Ne engedd azt, hogy megláthassam,
mikor sírnak a fellegek.
Ne lássam, mikor megtört szemükből
patakzó árként könny pereg,
elsiratva e gonosz világot,
hol már nincs helye semminek.
Ne engedd azt, hogy itt maradjak,
Hisz, a lelkem most úgy remeg,
mint a viharban hajló nyárfa,
mely minden ízében megremeg.
Tiporj el mindent, mi visszahúz még,
dörgő haraggal, hogy nekem
ne legyen többé semmi más itt,
csak halomra döntött romhegyek.
Vigyél magaddal, s ne engedj el,
míg nem csillapítod lelkemet,
hisz most összetört. S darabokban
megtépve, zúzva ott hever.
Ne engedd azt, hogy visszatérjek,
hisz már nem maradt semmi sem,
miért itt legyek, s nem hiányzom,
nem vár már vissza senki sem.
Sodorj oda, hol megtépett lelkek
várnak, ott talán meglehet,
hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,
ahogyan én is szeretek.
Ne engedd azt, hogy itt legyek!
Vigyél magaddal árkon-bokron,
had legyek dühöngő szeled.
S olyan erős, mely összezúzza
minden apró kis kételyem,
mely visszatart, s nyugodni nem hagy,
cafatra tépve lelkemet.
Fújj a szemembe porszemet, vagy
takard le mind a két szemem!
Ne engedd azt, hogy megláthassam,
mikor sírnak a fellegek.
Ne lássam, mikor megtört szemükből
patakzó árként könny pereg,
elsiratva e gonosz világot,
hol már nincs helye semminek.
Ne engedd azt, hogy itt maradjak,
Hisz, a lelkem most úgy remeg,
mint a viharban hajló nyárfa,
mely minden ízében megremeg.
Tiporj el mindent, mi visszahúz még,
dörgő haraggal, hogy nekem
ne legyen többé semmi más itt,
csak halomra döntött romhegyek.
Vigyél magaddal, s ne engedj el,
míg nem csillapítod lelkemet,
hisz most összetört. S darabokban
megtépve, zúzva ott hever.
Ne engedd azt, hogy visszatérjek,
hisz már nem maradt semmi sem,
miért itt legyek, s nem hiányzom,
nem vár már vissza senki sem.
Sodorj oda, hol megtépett lelkek
várnak, ott talán meglehet,
hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,
ahogyan én is szeretek.
Öreg idő. Mi lenne, mondd? Ha szunnyadnál kicsit néha,
S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?
Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,
s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.
Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,
nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.
Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha
oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.
Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,
nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.
Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet
úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.
Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!
De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.
Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,
Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.
Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,
s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.
Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet
őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.
S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?
Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,
s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.
Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,
nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.
Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha
oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.
Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,
nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.
Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet
úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.
Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!
De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.
Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,
Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.
Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,
s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.
Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet
őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.
Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?
Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?
Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?
Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?
Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.
Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?
Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!
Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?
Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?
Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?
Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?
Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.
Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?
Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!
Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!