Az én hazám nem csak egy ország!
nem csak egy rongyos föld darab,
az én hazám sokkal több annál,
hisz mindenkor magyar haza!

Az én hazámban vágyom a pusztát,
a távoli kéklő hegyeket,
a messze tűnő holdvilágot,
s a patak parti köveket.

Az én hazámban zöldebb a fű is!
Dúsabb a sárguló kalász,
az én hazámra szórja a napfény
a legfényesebb sugarát.

Az én hazámban kékebb az ég is,
gyorsabb a száguldó patak,
mely vizét a folyóba mosva
éltet itt minden magyart.

Az én hazám a legszebb a földön,
s nem veheti el senki sem!
Hisz mindenkor joga van itt élni
annak ,ki magyarnak született!

Szerettelek,de néhány durva szóval
sárba tiportad lelkemet,
akartalak, de önző, büszke gőggel
összetörted a szívemet.

Úgy vártalak, mint szomjas föld a záport,
mely magába issza hirtelen,
s minden cseppjéből új erőt varázsol,
melytől újra éled minden hirtelen.

Hiányzol majd, de nem kereslek többé,
nem kell már tőled többé semmi sem!
Bár még szeretlek, mégis messze tűnök,
hogy ne ejts több sebet a szívemen.

Oly messze tűntél akár az árnyék,
még fülemben hallom minden hangodat,
oly hirtelen,mint a futó nyári zápor,
még ajkamon érzem minden csókodat.

Oly sokat ígértél, s vakon hittem néked,
de oly kevés volt ,mit megadtál nekem,
mint egy tornádó, mindent felkavartál,
s aztán tova tűntél némán, hirtelen.

Még is úgy hiányzol mint a lenge szellő,
mely végigsimítja halvány arcomat,
s ha nem látlak többé, nem is kell a napfény,
inkább boruljon rám hűvös alkonyat!

Álmomban úgy vontál magadhoz,
álmomban úgy szerettelek,
ahogy a napfény öleli lágyan
a messze tűnő halvány felleget.

Álmomban úgy öleltél engem
mint tavaszi szél a halvány kék eget,
sóhajtva, lágyan simogatva,
míg érintésébe beleremeg.

Álmomban úgy akartál engem,
mintha elengedni nem tudnál soha,
oly forró hévvel, oly szédült erővel,
felszítva bennem minden lángomat.

Álmomban úgy őriztél engem,
mint egy törékeny apró gyöngyszemet,
mintha már akkor érezted volna,
számunkra minden,minden elveszett !

A jó barátok eltűntek messze
mint az elsárgult, hulló falevél,
mennyien ígérték számíthatsz rájuk,
de mára már mind csak emlékedben él.

A jó barátok olyanok voltak,
mint az augusztusi hulló csillagok,
melletted voltak tűző napsütésben,
mint a nyári égen fénylő csillagok.

De a téli faggyal oly messzire tűntek,
mint a dér csípett hulló levelek,
emlékeiktől szíved még parázslik,
de hó födte már be a lépteiket.

A jó barátokra ne számíts többé!
Csak magadban szítsd a szunnyadó tüzet!
Egyedül kell a semmiből felállnod,
s ne várd hogy bárki is fogja a kezed!