Oly kevés kell a boldogsághoz!
Néha elég egy forró ölelés,
egy kedves szó, amely elvarázsol
akár a hívó messzeség.

Oly kevés! S néha ez is oly sok!
Hiába vágysz rá szüntelen,
elillan tőled lepkeszárnyon
akár a múló képzelet!

Túl messze vagy! Nem látom az arcod,
nem is hallom már a hangodat,
egy kósza percben oly messze tűntél,
s most azt sem tudom már merre vagy.

Bár hangod fülembe cseng még,
de emléked mára megkopott,
akár a borús, esti égen
elhalványuló csillagok.

Nem hiányzol! De arcod még néha
emlékeimben felragyog,
S mi egykor fájt,elmúlt már régen.
Most végre úgy érzem: Boldog vagyok!

Anyám szeme miattam könnyes
miattam fátyolos két szeme,
s a messze tűnő esti ködben
miattam homályos tekintete.

Ha néha-néha rossz vagyok hozzá
csak arcába temeti két kezét,
s nem szól semmit hogy ne is lássam
könnytől fátyolos tekintetét.

Anyám szeme oly szépen fénylik
mint az ég alján feltűnő csillagok,
s szemének minden villanása,
minden sugara rám ragyog.

Anyám szenében látom a tengert,
a messzire kéklő hegyeket,
mely ragyogásával eltakarja
a feltornyosuló felleget.

Anyám szeméből öröm sugárzik
mely értem van, s boldog vagyok
hogy én lehetek minden kincse,
bár meghálálni sosem tudom.

Holnap,holnap talán már nem.
Véget ér!álom lesz,ez az
emberhez méltatlan küzdelem.

Milyen messze ér a szerelem fénye?
Lélek feketül lélek terhétől, s még
aggként is remeg szemünkben,
a megélt szerelmes élet szenvedélye.

És mint száraz kóbor falevél
sodródik a tenger vizén,úgy
Lebeg fonnyadt gyenge szívünk
Semmiként.A semmi egén.

Karjaid között elfeledtem
mindent ,mi úgy fáj most nekem,
háborgó lelkem megnyugtattad
mely izzó szikrákat lövellt.

Szemednek fénylő sugarában
újra láttam az arcomat,
míg öleltél szelíden, némán,
s most gúzsba köt a gondolat.

Jobb volna tőled messze futni
s temetni mindent egymagam,
vad szelek szárnyán elsuhanni,
nem bírom már a láncokat.

Jobb volna temetni végleg
ami már régen elveszett,
Felejts el! Ne gyere többé!
Nem kell hogy itt maradj velem!