Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.

Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.

A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.

Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.

Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.

Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.

Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.

Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.

Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.

Olyan jó, néha amikor végre
fáradtan hazamegyek,
az a csönd, ami engem vár otthon,
amikor megérkezem.

A pihenni térő napkorong fénye,
amely az ablakon át
beköszönöm nékem és búcsúzóul
fényével hinti szobám.

Meleg sugarát rám vetíti
s mikor az arcomhoz ér,
búcsúcsókot nyom homlokomra,
azután pihenni tér.

Pihennék én is szemem lehunyva,
az ágy már megvetve vár,
de nem tudok: hiszen hiányzik hangod,
s nélküled üres az ágy.

Tudod: mióta eljöttél hozzám
másképpen fest a világ!
Bármilyen nehéz is, karodba bújva
megnyugszom. S nem félek már.

Most messze vagy. S nélküled olyan
hideg a megvetett ágy.
Siess hát haza! Annyira várlak.
Nélküled üres a ház.