Te adtál életet nekem,
Velem vívtad a harcot.
Mikor a kínod elcsitult,
Az ajkad mosolyra simult
S láttál egy síró arcot.

Igy jöttem a világra én,
Indult a közös élet.
Nálad volt puha otthonom,
de felnőttem s egy szép napon
Elhagytalak téged.

Éltük a magunk életét
Egymástól messze , távol.
Megirtunk sok sok levelet,
S a köztünk lévő szeretet
Uj utakat kovácsolt.

Igy lett, hogy élted alkonyán
A világ másik oldalán
Csendes napjaid éled,

Most én fogom a kezedet
Vezetlek, óvom léptedet,
Amig csak tart az élet.

Rút, rút ösvény,
Felemészt és belém rúg.
Mégis vonz a rögös út
A pislákoló fény.

Éltet a gondolat,
Nincs minden veszve,
Bár utam vége messze
Nem csak egy mozdulat.

Csapdák, ármányok,
Mind veszejtenek
S megbotlok, félek.
Meg is halhatok.

Jelet nem kapok,
Távoli a fény.
Mihez kezdjek én
Ha majd éhen halok?

De hirtelen villám, az ég dörög,
Pillangók tánca,
Sötétség végét járja,
Győzelmem örök!

Olyan vagyok most akár a falevél
Mit a forgószél felkap hirtelen
S zúgó haragjában magasba emelve
Megtépázva dob a földre hirtelen.

Úgy bolyongok én is búsan, eltiporva
Mint a hulló levél mit a szél dobál,
Nem vár már senki, már nem is keresnek
Csak rőt avar őrzi lábaim nyomát.

Te sem vársz többé, pedig úgy szeretlek!
Mégis: magamtól messze űztelek,
Ha szeretni nem tudsz, felejts el végleg
De ne várd, azt hogy a játékod legyek!

Mennyire szeretsz? Mondd el újra
hallani szeretném hangodat,
ahogy kimondod újra és újra
nevemet suttogva, boldogan.

Szeretsz e úgy mint a legszebbik rózsát
mely tenéked ontja minden illatát?
Mely ablakod alatt lágyan és szelíden
bűvös illattal lengi be szobád?

Hiányzom e? Vagy eloltja bárki
hirtelen feltámadt égő szomjadat?
Hiányzom e ha messze vagyok tőled
s nem érzed ajkadon forró csókomat?

Látod? Én szeretlek! S kínzó szomjamat
nem olthatja el senki sem!
Csak tőled akarok minden apró bókot
melytől melegség járja át szívem!

Tőled akarom a bársonyszirmú rózsát,
a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,
nem kell senki más ezen a világon!
Csak te olthatod el égő szomjamat!

Csak te vagy nekem egyedül a földön
ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,
és ha te nem jössz , nem is kell senki!
Magamba temetem minden álmomat!

Kerestelek a csöndes félhomályban
az alkonyatból nyúló éjszakában,
mondd meg! Merre vagy?

Kutattalak a tűnő messzeségben
s kiáltanék a messze zúgó szélben
hogy meghalld hangomat.

Kiáltanék újra és újra
de nem hallom hangodat vissza,
szólj hát! Merre vagy?

Jössz e már? Vagy felejtselek végleg,
temesselek a szívembe mélyen
mondd meg :hol maradsz?

Akarsz még? Vagy elfeledtél mindent
s meg sem látod már patakzó könnyem
mely lelkemből fakad?

S ha elmegyek fogsz e majd hívni
hogy válladon tudjam kisírni
mi felkavar?