Hideg hannoveri utcán óvatosan lépkedek
Lábam alatt haldokló,színes, őszi falevelek sokasága kér könyörületet.
A könyörtelen ítélő az idő, nem látja nem hallja, sosem,
S én óvatosan lépkedek, -ugyan ez mit sem ér, de nekem sokat jelent.

Jutalmam ezért a napsugár,ki néha-néha még mosolyog is rám,
S melenget, mint az anyai kéz,mely mindenkor a jót adni kész.
Csillogó esőcseppek a leveleken,
Vagy tán könny, mi nem szárad fel sohasem?

Óvatosan, lassan tovalépkedek,
A könyörtelen idővel is harcra kelek,
A tovatűnő napsugárba kapaszkodom én,
Hogy veled találkozzam majd, a világ tetején.

Emlékszel e dalra még?
Akkor kék volt fenn az ég, s a szivárvány híd alatt, sokszor megcsókoltalak.
Tán nincs is oly messze még,
Azóta is kék az ég, mert szemeidben látom még,
hogy milyen volt akkor, rég!

Mikor megismertelek, szívem őrült táncba kezdett,
Érted mindent elfelejtett és csak veled lenni vágyott,
Úgy éreztem, a világot nyertem el teveled én, két karodnak rejtekén.

Azóta is erre vágyom,teljesülne minden álmom,
S szép kék szemedet, ha látom,
Mindig veled vagyok én,
Ott, a világ tetején.

Oly egyedül vagyok,
most még a nap se ragyog.
Sok ember igaz körülvesz,
mégis a szívem oly csendes.
Távol vagy,nagyon messze tőlem,
ezért lelkem sír,és reszket.
Reggel,ha álmosan felkelek,
mindig csak téged kereslek.
Napközben se igazán lelem helyem,
a hiányod nagyon fáj nekem.
Este némán bámulom az eget,
a legfényesebb csillag csakis te lehetsz.
Nélküled alszom el sokszor,
hiányzik az,aki sokat csókol.
Szenvedek, nagyon vágyom rád,
de tudom,hogy egyszer úgy is rám találsz.

Gyere velem kedves, kihűlt már a nap
Éjsötét az erdő, ne tévessz utat
Egyedül élek, én téged vártalak
Hozz magaddal lámpást, ne tévessz utat.

Züllött, rongy életem csendességbe hull
Dalos szívem lassan semmivé fakul
Csend jöjjön és álom romlást lát e szem
Kísérj el az úton és maradj velem.

A múló pillanat magához ölel,
Mint gyermekét az anyja ha harcba küldi el
Nincs már esély hinni, időm porlik el
Csókold meg az arcom, sírj együtt velem.

Betegségek ellen szerelmünk égjen
Karod ölelése oly könnyű nékem
Halált messze űző édes gyötrelem
Élni fogok újra csak te légy nekem.

Véres csúf szívemre tedd rá kezedet
Bánatom elmúljon lássad szememet
Élet pokla fut fényed megremeg
Halálomig kérlek ó maradj velem.

Ha kézbe veszek egy könyvet,
Ugy érzem , rögtön könnyebb,
A gond is messze száll,
Kezem végig simítja,
Aztán mohón kinyitja,
Mert nem tud várni már.
A könyv lassan nyíló virág,
Színes, rejtelmes új világ.

Elém tárulhat sok titok,
A tudás, amit áhitok.
A könyv mindig megértő.
Ezerarcú az ismeret,
Meg kell ragadni míg lehet,
Tanulni sohsem késő.
A könyv egy csodás kincsesláda,
Ki mit keres azt megtalálja.

Régmúlt idő, történelem.
Elmerülni a végtelen
Időknek gyors futásán.
Néha, a téma képzelet;
Jövőben járó képeket
Hoz gondolatok szárnyán.
Betűk sorát ha olvasom,
Mint gyöngyszemek a gyöngysoron.

Szeretem a költészetet.
Megdobogtatja szívemet
A sok verses talány.
A rímek dalolnak, élnek
Táncolnak és zenélnek,
Ennél szebb nincs talán.
A vers lelkét ha megtalálom,
Elandalít mint édes álom.

Ahány könyv, annyi új varázslat.
Ha olvasol, benned szétárad
A szavak bársonya.
A könyv olyan mint jóbarát,
Szeresd, tiszteld minden sorát,
Nem csalódhatsz soha.
Megnyugvást, békét, és örömet ád.
Könyv nélkül üres lenne a világ.

Magadban vívódsz,látom rajtad!
Mi kell hát? Bánat,vagy öröm?
Nem szólsz,mcsak nézel rám némán,
s én könnyeimmel küszködöm.

Magadban vívódsz! Mért nem érzed?
Én több vagyok mint gondolod!
Mit ér a forró ölelésed,
ha pillantásodtól megfagyok ?

Magadban vívódsz !Döntsd el végre
akarsz e engem teljesen?
ha akarsz ,neked kell jönnöd,
tedd félre büszkeségedet!

Vagy engedj szabadon! Kérlek!
Messze ,hol vár a végtelen!
Inkább eltűnök mint a szélvész,
de játékod akkor sem leszek!