Idő 
Értékelés 
Értékelés Élmény (külső indíték+egyéni színek) + író = irodalom
Az író nem engedheti meg a nyelv eszközeinek a felhasználásakor,
A helyes szóhasználaton kívül, a művészi stílusnak, alkalmazásakor,
Hogy ne feleljen meg művészi feladatnak követésekor, alkalmazáskor.
A stílus feladatkörét oda vezetjük vissza,
Hogy a lelkünk ezt a feladatot meghatározta.
Ahonnét indult, lélek azon birodalmába,
Elhelyezzük a stílus megértése házába.
Az élmény és az író kapcsolatából lesz az irodalom,
Ezt részben külsőséges szálak fogják össze…. a bizodalom.
Legtöbbször valami külső indítékra jön izzásba az író lelke.
A kifejezésre törekvés, hogy az olvasónak jó legyen élménye.
Az író saját lelkéből adja hozzá, a saját egyéni színeket
A téma-azonos alkotások ezért, mutatnak különbözőséget…
A kifejezésben is, kifejezetten is mutatják a különbséget.
Élmény (külső indíték+egyéni színek) + író = irodalom
Az író nem engedheti meg a nyelv eszközeinek a felhasználásakor,
A helyes szóhasználaton kívül, a művészi stílusnak, alkalmazásakor,
Hogy ne feleljen meg művészi feladatnak követésekor, alkalmazáskor.
A stílus feladatkörét oda vezetjük vissza,
Hogy a lelkünk ezt a feladatot meghatározta.
Ahonnét indult, lélek azon birodalmába,
Elhelyezzük a stílus megértése házába.
Az élmény és az író kapcsolatából lesz az irodalom,
Ezt részben külsőséges szálak fogják össze…. a bizodalom.
Legtöbbször valami külső indítékra jön izzásba az író lelke.
A kifejezésre törekvés, hogy az olvasónak jó legyen élménye.
Az író saját lelkéből adja hozzá, a saját egyéni színeket
A téma-azonos alkotások ezért, mutatnak különbözőséget…
A kifejezésben is, kifejezetten is mutatják a különbséget.
A stílus azokat a kifejezéseket keresi, az olvasói véleményhez,
Melyek a legjobban stimmelnek az egyéni vonásokkal is gazdagított élményhez.
Művészi kifejezésben az író egyénisége érvényesül, hozzánövekszik...
Az író a kifejezés és az érthető tartalom azonosságára törekszik.
A törekvés útja: az élmény színeződései teherbíró
Módon kerüljenek át, egyre jobban a műbe… mi strapabíró,
Egyre fényképszerűbben rajzolja, önmagát láttatva az író.
Az élménynek benne kell rejtőzködni olvasónak... a mondatba,
És ez a művészi anyag, az író egyéniségét hordozza…
Az egyéni szintet, semmiképpen ne veszítsük... sikoltozza!
A kezdők ügyesek? Még ne vegyék a bátorítást magukra,
Ők még csak figyeljenek, hogy művük ráfeszüljön alapokra!
Az író ott kezdődik, hogy törekszik az igaz művészetre,
Kerüli a pongyolaságot, törekszik a tökéletesre.
Az írók céljaik megvalósításában, mesterségbelien is művészek,
A stílus tetszetős formálásában, ahogy felhasználtak a követelmények.
Az írónak ismernie kell a hagyományokat, a lehetőségeket,
És az olvasó is akkor érezheti, hogy most kap új eszmeiségeket.
A vers az a műfaj, melynek a fejlődése jórészt stiláris kérdés
És, hogy a versben legerősebb a hagyomány szerepe... nem is kérdés…
A költő vershagyományokból születik. Ki milyen lesz, az más kérdés.
Prózában minden értelmes ember talán... ki tudja fejezni a gondolatait,
De verset csak az tud írni, aki tudja mi a vers, tudja saját teóriáit…
Aki olvasott verset, és aki igazán a lelkében éli meg a sorait.
A ritmus, a versforma és a rím, már régi dolgok, nagyon nagy feladat.
Kezdő költő csak vershagyományból ismerheti meg… neki még nagy falat.
Az állandó élményanyag úgy kerül ki igazi költő lelkéből,
Ha a kifejezés különbözik a többi vers kifejezésétől…
A vers nem szereti az azonosságot és szépségesen, és éppen emiatt
Igazi költő kifejező készlete a legművészibb legyen, írás alatt!
A vers önmaga a legkövetelőbb, nem tűr más tekintetet,
Mert nem tűr meg két teljesen azonosra írt költői képet.
A vers kötöttsége magyarázza a szigorú szabályokat,
A rímelés mestersége is fenntart ilyen, jó szabályokat…
Az azonos rímek ismétlődhetnek és ismétlődnek,
De a meglepően hangzó rímpárok, már feltűnőek…
A magyar nyelv hangtanilag három csoportra különíthető,
És ezek a csoportok az e -ző, az i -ző és még az ö -ző.
Az irodalmi nyelv, az e -ző nyelvjárást vette alapul
És a jogi nyelvezetben is ez szolgál törvényírásul.
Felfedez, mondjuk és írjuk, tiszta e -zéssel,
Fölfedez… már szebben hangzik, némi ö -zéssel…
Nem hangzik valami szépen, de uralkodó az e hang, író ettől óvakodik,
És a nagyon gondos írók, ezt az egyhangúságot messze, messzi ki is kerülik.
A stílus egysége erősen megköveteli a kifejezett, leírt gondolat
És környezet hűségét, a szavak stílusában is, mint értető hátsógondolat.
A helyes stílustörekvés újat akarhat, de nem erőlködve,
Az erőlködés mindig nevetséges és a munka fölöslege…
Az ismétlés, megfosztja a stílust… attól, mi művészi jellege.
A köznapi kifejezések (konvenciók) állandó használata
Megfosztja a stílust a művészi jellegétől… rossz szóhasználata.
Aki megelégszik a mindennapi kifejezésekkel, az nem művészi író,
A konvenció nem… a művészi stílusjobbító követelményeivel bíró!
Poétaság? Affinitást igényel, és mély alázatot,
Akkor írj, ha identitást érezve hozol áldozatot…
Még fontos, hogy mindig kezeld magadban a sok változatot...
Vecsés, 2015. november 25. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.
Az író nem engedheti meg a nyelv eszközeinek a felhasználásakor,
A helyes szóhasználaton kívül, a művészi stílusnak, alkalmazásakor,
Hogy ne feleljen meg művészi feladatnak követésekor, alkalmazáskor.
A stílus feladatkörét oda vezetjük vissza,
Hogy a lelkünk ezt a feladatot meghatározta.
Ahonnét indult, lélek azon birodalmába,
Elhelyezzük a stílus megértése házába.
Az élmény és az író kapcsolatából lesz az irodalom,
Ezt részben külsőséges szálak fogják össze…. a bizodalom.
Legtöbbször valami külső indítékra jön izzásba az író lelke.
A kifejezésre törekvés, hogy az olvasónak jó legyen élménye.
Az író saját lelkéből adja hozzá, a saját egyéni színeket
A téma-azonos alkotások ezért, mutatnak különbözőséget…
A kifejezésben is, kifejezetten is mutatják a különbséget.
Élmény (külső indíték+egyéni színek) + író = irodalom
Az író nem engedheti meg a nyelv eszközeinek a felhasználásakor,
A helyes szóhasználaton kívül, a művészi stílusnak, alkalmazásakor,
Hogy ne feleljen meg művészi feladatnak követésekor, alkalmazáskor.
A stílus feladatkörét oda vezetjük vissza,
Hogy a lelkünk ezt a feladatot meghatározta.
Ahonnét indult, lélek azon birodalmába,
Elhelyezzük a stílus megértése házába.
Az élmény és az író kapcsolatából lesz az irodalom,
Ezt részben külsőséges szálak fogják össze…. a bizodalom.
Legtöbbször valami külső indítékra jön izzásba az író lelke.
A kifejezésre törekvés, hogy az olvasónak jó legyen élménye.
Az író saját lelkéből adja hozzá, a saját egyéni színeket
A téma-azonos alkotások ezért, mutatnak különbözőséget…
A kifejezésben is, kifejezetten is mutatják a különbséget.
A stílus azokat a kifejezéseket keresi, az olvasói véleményhez,
Melyek a legjobban stimmelnek az egyéni vonásokkal is gazdagított élményhez.
Művészi kifejezésben az író egyénisége érvényesül, hozzánövekszik...
Az író a kifejezés és az érthető tartalom azonosságára törekszik.
A törekvés útja: az élmény színeződései teherbíró
Módon kerüljenek át, egyre jobban a műbe… mi strapabíró,
Egyre fényképszerűbben rajzolja, önmagát láttatva az író.
Az élménynek benne kell rejtőzködni olvasónak... a mondatba,
És ez a művészi anyag, az író egyéniségét hordozza…
Az egyéni szintet, semmiképpen ne veszítsük... sikoltozza!
A kezdők ügyesek? Még ne vegyék a bátorítást magukra,
Ők még csak figyeljenek, hogy művük ráfeszüljön alapokra!
Az író ott kezdődik, hogy törekszik az igaz művészetre,
Kerüli a pongyolaságot, törekszik a tökéletesre.
Az írók céljaik megvalósításában, mesterségbelien is művészek,
A stílus tetszetős formálásában, ahogy felhasználtak a követelmények.
Az írónak ismernie kell a hagyományokat, a lehetőségeket,
És az olvasó is akkor érezheti, hogy most kap új eszmeiségeket.
A vers az a műfaj, melynek a fejlődése jórészt stiláris kérdés
És, hogy a versben legerősebb a hagyomány szerepe... nem is kérdés…
A költő vershagyományokból születik. Ki milyen lesz, az más kérdés.
Prózában minden értelmes ember talán... ki tudja fejezni a gondolatait,
De verset csak az tud írni, aki tudja mi a vers, tudja saját teóriáit…
Aki olvasott verset, és aki igazán a lelkében éli meg a sorait.
A ritmus, a versforma és a rím, már régi dolgok, nagyon nagy feladat.
Kezdő költő csak vershagyományból ismerheti meg… neki még nagy falat.
Az állandó élményanyag úgy kerül ki igazi költő lelkéből,
Ha a kifejezés különbözik a többi vers kifejezésétől…
A vers nem szereti az azonosságot és szépségesen, és éppen emiatt
Igazi költő kifejező készlete a legművészibb legyen, írás alatt!
A vers önmaga a legkövetelőbb, nem tűr más tekintetet,
Mert nem tűr meg két teljesen azonosra írt költői képet.
A vers kötöttsége magyarázza a szigorú szabályokat,
A rímelés mestersége is fenntart ilyen, jó szabályokat…
Az azonos rímek ismétlődhetnek és ismétlődnek,
De a meglepően hangzó rímpárok, már feltűnőek…
A magyar nyelv hangtanilag három csoportra különíthető,
És ezek a csoportok az e -ző, az i -ző és még az ö -ző.
Az irodalmi nyelv, az e -ző nyelvjárást vette alapul
És a jogi nyelvezetben is ez szolgál törvényírásul.
Felfedez, mondjuk és írjuk, tiszta e -zéssel,
Fölfedez… már szebben hangzik, némi ö -zéssel…
Nem hangzik valami szépen, de uralkodó az e hang, író ettől óvakodik,
És a nagyon gondos írók, ezt az egyhangúságot messze, messzi ki is kerülik.
A stílus egysége erősen megköveteli a kifejezett, leírt gondolat
És környezet hűségét, a szavak stílusában is, mint értető hátsógondolat.
A helyes stílustörekvés újat akarhat, de nem erőlködve,
Az erőlködés mindig nevetséges és a munka fölöslege…
Az ismétlés, megfosztja a stílust… attól, mi művészi jellege.
A köznapi kifejezések (konvenciók) állandó használata
Megfosztja a stílust a művészi jellegétől… rossz szóhasználata.
Aki megelégszik a mindennapi kifejezésekkel, az nem művészi író,
A konvenció nem… a művészi stílusjobbító követelményeivel bíró!
Poétaság? Affinitást igényel, és mély alázatot,
Akkor írj, ha identitást érezve hozol áldozatot…
Még fontos, hogy mindig kezeld magadban a sok változatot...
Vecsés, 2015. november 25. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.
Vágyam… virtuális szerelem?
És ha, tested birtokba veszem?
Így-se, úgy-se lehet,
Messze van a tested.
Bíz’ így lenne, jó, ha kérhetem...
Valóságom, álmom, úgy vágylak,
Élvezném tested, így vadászlak...
Ha összeér bőrünk,
Majd, emléket őrzünk.
Kart karba, érzékkel csatázlak.
Érzések hálójából nézem,
Ha, nem történik semmi, végem…
Köztünk van ötven év,
Itt már nem lesz, bíz’ hév.
Férfid megjött. Én meg csak nézem.
Vecsés, 2018. szeptember 1. Kustra Ferenc – Romantikus LIMERIK csokor
És ha, tested birtokba veszem?
Így-se, úgy-se lehet,
Messze van a tested.
Bíz’ így lenne, jó, ha kérhetem...
Valóságom, álmom, úgy vágylak,
Élvezném tested, így vadászlak...
Ha összeér bőrünk,
Majd, emléket őrzünk.
Kart karba, érzékkel csatázlak.
Érzések hálójából nézem,
Ha, nem történik semmi, végem…
Köztünk van ötven év,
Itt már nem lesz, bíz’ hév.
Férfid megjött. Én meg csak nézem.
Vecsés, 2018. szeptember 1. Kustra Ferenc – Romantikus LIMERIK csokor
kint ülök, pillámon még csüng az álom,
messze távolban, a hajnalt festő,
kék-aranyba feszül, picit vacogom,
ahogy ágyamból kelvén nézem őt,
mint e kék tenger hajnalpír szépségét,
ó, mily tündökölőn csodálatos szép,
ahogy a tenger mélykékjébe lép
a természetanya festő képén,
látod itt így ébred a napfénye,
vele együtt ébred a sirály ott fenn,
messze távolban a térben ott lent
a hold gördül le, itten la éppen,
hol a hajnali nap mosolya kísér,
s a pillámon a mézes ízcsókja ér.
messze távolban, a hajnalt festő,
kék-aranyba feszül, picit vacogom,
ahogy ágyamból kelvén nézem őt,
mint e kék tenger hajnalpír szépségét,
ó, mily tündökölőn csodálatos szép,
ahogy a tenger mélykékjébe lép
a természetanya festő képén,
látod itt így ébred a napfénye,
vele együtt ébred a sirály ott fenn,
messze távolban a térben ott lent
a hold gördül le, itten la éppen,
hol a hajnali nap mosolya kísér,
s a pillámon a mézes ízcsókja ér.
Gondolatsor… romantikában?
(LIMERIK csokor)
Kémeim jelentették Gittus!
Új pasid van? Ezt mondta manus…
Én meg csak emlékszek.
Hogyan öleltelek.
Pedig pár évig jó volt Gittus.
Szálkás padra emlékszel Gitti?
Tudtad? Harisnyán szemet szedi?
Emlék: öleltelek.
Múlik! Szerettelek.
Elhagytál indok nélkül Gitti!
Te csak ámítottál, ó Gitka!
Ölelés volt élet záloga…
Nincs ölelés immár,
Rövidül lét így már!
Egyszer csak elhagytál, ó Gitka!
*
(Anaforás, középrímes, bokorrímes.)
Mint magyar hittem… és nagyon hiszek a hazánkban,
Mint férfi hittem… veled, a lélek mámorában.
Mint elhagyott, hittem… hiszek lélek szánalmában.
*
(Anaforás, senrjon csokor)
Szeretet, ha volt is… múlt!
Sárba tapostál, csak… elhagytál.
Indok… csak mese.
*
Szeretet jön-megy, mint busz?
Sárba tapostál és leléptél.
Még rám se néztél.
*
Szeretet az, mit kidobsz?
Sárba tapostál, messze mentél.
Nem is köszöntél.
*
(Septolet)
Kedvesem,
Egyetlenem,
Volt szerelmem!
Hiába minden,
Más kincsem nincsen!
Javíthatatlan létem,
Nem érti értelmem.
*
Voltam szálkás padunkon merengeni,
Kérdezte is: mé’ nem kell szemet szedni?
Elzokogtam neki, nincs már miből, mit: szem- felszedni.
Visszakérdezett: megtette, hogy… szó-nélkül elmenni?
Megsimogattam ezt a kedves padot,
De a kezembe szúrt egy szálkát, nagyot…
(Senrjon)
Életemben űr tátong,
Szálka is beletört húsomba.
Miért nincs Gitkám?
*
Régen hallottam róla,
Tán’ mentetek, messzi nászútra?
Műtötték kezem.
*
Pad sírt… földarabolják!
Helyette, betonpad… ligetbe…
Mindenhol győz rossz!
*
Gitka sajnálom, hogy így
Ért véget szerelmünk, miattad.
Legyetek boldog…
*
Tegnap voltam kispadnál,
Jobb lesz… elmegyek jó messzire.
Vissza se nézek…
Vecsés, 2021. január 1. – Kustra Ferenc
(LIMERIK csokor)
Kémeim jelentették Gittus!
Új pasid van? Ezt mondta manus…
Én meg csak emlékszek.
Hogyan öleltelek.
Pedig pár évig jó volt Gittus.
Szálkás padra emlékszel Gitti?
Tudtad? Harisnyán szemet szedi?
Emlék: öleltelek.
Múlik! Szerettelek.
Elhagytál indok nélkül Gitti!
Te csak ámítottál, ó Gitka!
Ölelés volt élet záloga…
Nincs ölelés immár,
Rövidül lét így már!
Egyszer csak elhagytál, ó Gitka!
*
(Anaforás, középrímes, bokorrímes.)
Mint magyar hittem… és nagyon hiszek a hazánkban,
Mint férfi hittem… veled, a lélek mámorában.
Mint elhagyott, hittem… hiszek lélek szánalmában.
*
(Anaforás, senrjon csokor)
Szeretet, ha volt is… múlt!
Sárba tapostál, csak… elhagytál.
Indok… csak mese.
*
Szeretet jön-megy, mint busz?
Sárba tapostál és leléptél.
Még rám se néztél.
*
Szeretet az, mit kidobsz?
Sárba tapostál, messze mentél.
Nem is köszöntél.
*
(Septolet)
Kedvesem,
Egyetlenem,
Volt szerelmem!
Hiába minden,
Más kincsem nincsen!
Javíthatatlan létem,
Nem érti értelmem.
*
Voltam szálkás padunkon merengeni,
Kérdezte is: mé’ nem kell szemet szedni?
Elzokogtam neki, nincs már miből, mit: szem- felszedni.
Visszakérdezett: megtette, hogy… szó-nélkül elmenni?
Megsimogattam ezt a kedves padot,
De a kezembe szúrt egy szálkát, nagyot…
(Senrjon)
Életemben űr tátong,
Szálka is beletört húsomba.
Miért nincs Gitkám?
*
Régen hallottam róla,
Tán’ mentetek, messzi nászútra?
Műtötték kezem.
*
Pad sírt… földarabolják!
Helyette, betonpad… ligetbe…
Mindenhol győz rossz!
*
Gitka sajnálom, hogy így
Ért véget szerelmünk, miattad.
Legyetek boldog…
*
Tegnap voltam kispadnál,
Jobb lesz… elmegyek jó messzire.
Vissza se nézek…
Vecsés, 2021. január 1. – Kustra Ferenc
Makulátlanul szűz-fehér a táj, olyan elkápráztató…
De a vakítóan fehér hó, akár vakságot okozó!
Majd, az öklömnyi hókristályok pilinckáznak a földre,
És ott fehér-bársony takaróként néznek fel, az égre…
*
A zúgó hideg
Köpeny alatt, csak durmol
Alvásra sarkall.
*
Nyári ruhában,
Papírtalpú bakancsban…
Számkivetettek.
*
Bunkerban ülünk, odakint fúj, tombol sőt, dühöng a szél
Meg ehhez a lőporfüsttel betakart háború zenél...
Vinnyogva, őrjöngve dúl, szél odakint,
Naponta hallunk hazugságot… megint.
Lettünk itt, ölő, fegyveres katonák…
Lelkünkből kivesztek a szép muzsikák…
A halál, itt mindennap csak, egy véletlen baleset,
Jött az akna és valaki meg fejjel nekiesett.
Itt folytonos a szélvihar, hóesés, a hulló pelyhek,
Zúgnak és alászállnak, tán' mint kristályhullás, peregnek.
Naponta ömlik a könnyfolyam, mint, hulló zápor.
A fújó szél meg garázda, és mint vad ló táncol.
Ha felhőtlen, akkor a kék égen nap szikrázón lángol,
Itt lent gyönyörködünk, de a hideg nekünk, vitustáncol.
*
Negyvenegy fokban
Fegyvert markolni véglet.
Összeszűkölt cső!
*
Nincs inni víz sem…
Hó evés… ősembernél…
Gránát, kézbe fagy.
*
Itt hidegben is
Fergeteges hóvihar.
Lovak pusztulnak.
*
Ilyen hidegben
Még a lélek is befagy.
Csontzúzó hideg.
*
Ima semmiért,
Lövészgödörben, térden.
Térd, majd’ odafagy.
*
Kihűlt lábbakkal
Még, harcolni sem lehet.
Tehetetlenség.
*
Itt a magány csendes, mint a néma, nedves köd.
Fagyban is kézzel simít, magunkkal összeköt!
Fázósan didergő lelkeket folyvást csak, ölel,
Szerető társ kéne, aki vigasztalna... öllel.
Reszkető lelkek vágyakat hintenek a messzeségbe,
De viszont szeretet, senkinek nem csordul a szívébe.
A magány, elfagyott és durván simító keze,
Itt csak, a halálról szól… lehet, hogy már elmenne…
Sóhaj is hideg, hidegben látszik a pára,
A parancsnok megint csak kirendelte mára!
A reggelünk, ma is ködös volt, semmit nem lehet látni,
De ettől a tábornoktól, semmi más nem lehet várni.
Reggeli ködben
Úgy röpködtek az aknák.
Hó fátyol, borít.
*
Jégen fénylett is
A szibériai fagy!
Hideg robbanás.
*
Sok géppuskával
Lőtt át orosz a ködön.
Hideg… nem elég.
*
Tábornok mérges…
Még nem fagytunk halálra?
Nagyon bombáznak.
*
Ima is halkul,
Éj-fekete hidegebb…
Van még szívritmus?
*
Ima, már halkul,
Éjnek sötétje jeges…
Ritmusra lőnek.
*
Este… ma halkul.
Holnap remény… csillan-e?
Golyó… elkerül?
*
Már pirkadatkor
Vad ágyútűz pillanat…
Mínusz negyven fok!
*
Január van és a zord szibériai tél, nekünk, jégen toporog,
A végtelen, jeges szél, folyton lövészárokban mocorog.
Csupa, jégből faragott csipke, itt a tél ruhája,
Sok hópihe meg összeragadva lett az uszálya.
Csillogása szép, míg, néha vér nem folyik rája…
*
Garázdálkodik
A Tábornok, mínusszal.
Nem öl! Megfagyaszt!
*
A hideg, élő
Áldozat láttán lecsap!
Mint a zsibbadás.
*
Mínusz negyvennél
Halál kaszája lesújt.
Szerencse: élet.
Vecsés, 2017. április 3. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjúban
De a vakítóan fehér hó, akár vakságot okozó!
Majd, az öklömnyi hókristályok pilinckáznak a földre,
És ott fehér-bársony takaróként néznek fel, az égre…
*
A zúgó hideg
Köpeny alatt, csak durmol
Alvásra sarkall.
*
Nyári ruhában,
Papírtalpú bakancsban…
Számkivetettek.
*
Bunkerban ülünk, odakint fúj, tombol sőt, dühöng a szél
Meg ehhez a lőporfüsttel betakart háború zenél...
Vinnyogva, őrjöngve dúl, szél odakint,
Naponta hallunk hazugságot… megint.
Lettünk itt, ölő, fegyveres katonák…
Lelkünkből kivesztek a szép muzsikák…
A halál, itt mindennap csak, egy véletlen baleset,
Jött az akna és valaki meg fejjel nekiesett.
Itt folytonos a szélvihar, hóesés, a hulló pelyhek,
Zúgnak és alászállnak, tán' mint kristályhullás, peregnek.
Naponta ömlik a könnyfolyam, mint, hulló zápor.
A fújó szél meg garázda, és mint vad ló táncol.
Ha felhőtlen, akkor a kék égen nap szikrázón lángol,
Itt lent gyönyörködünk, de a hideg nekünk, vitustáncol.
*
Negyvenegy fokban
Fegyvert markolni véglet.
Összeszűkölt cső!
*
Nincs inni víz sem…
Hó evés… ősembernél…
Gránát, kézbe fagy.
*
Itt hidegben is
Fergeteges hóvihar.
Lovak pusztulnak.
*
Ilyen hidegben
Még a lélek is befagy.
Csontzúzó hideg.
*
Ima semmiért,
Lövészgödörben, térden.
Térd, majd’ odafagy.
*
Kihűlt lábbakkal
Még, harcolni sem lehet.
Tehetetlenség.
*
Itt a magány csendes, mint a néma, nedves köd.
Fagyban is kézzel simít, magunkkal összeköt!
Fázósan didergő lelkeket folyvást csak, ölel,
Szerető társ kéne, aki vigasztalna... öllel.
Reszkető lelkek vágyakat hintenek a messzeségbe,
De viszont szeretet, senkinek nem csordul a szívébe.
A magány, elfagyott és durván simító keze,
Itt csak, a halálról szól… lehet, hogy már elmenne…
Sóhaj is hideg, hidegben látszik a pára,
A parancsnok megint csak kirendelte mára!
A reggelünk, ma is ködös volt, semmit nem lehet látni,
De ettől a tábornoktól, semmi más nem lehet várni.
Reggeli ködben
Úgy röpködtek az aknák.
Hó fátyol, borít.
*
Jégen fénylett is
A szibériai fagy!
Hideg robbanás.
*
Sok géppuskával
Lőtt át orosz a ködön.
Hideg… nem elég.
*
Tábornok mérges…
Még nem fagytunk halálra?
Nagyon bombáznak.
*
Ima is halkul,
Éj-fekete hidegebb…
Van még szívritmus?
*
Ima, már halkul,
Éjnek sötétje jeges…
Ritmusra lőnek.
*
Este… ma halkul.
Holnap remény… csillan-e?
Golyó… elkerül?
*
Már pirkadatkor
Vad ágyútűz pillanat…
Mínusz negyven fok!
*
Január van és a zord szibériai tél, nekünk, jégen toporog,
A végtelen, jeges szél, folyton lövészárokban mocorog.
Csupa, jégből faragott csipke, itt a tél ruhája,
Sok hópihe meg összeragadva lett az uszálya.
Csillogása szép, míg, néha vér nem folyik rája…
*
Garázdálkodik
A Tábornok, mínusszal.
Nem öl! Megfagyaszt!
*
A hideg, élő
Áldozat láttán lecsap!
Mint a zsibbadás.
*
Mínusz negyvennél
Halál kaszája lesújt.
Szerencse: élet.
Vecsés, 2017. április 3. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjúban
