Tábortüzek égnek messze,
A Vajdának ez lett veszte!
Belekapott a rongyába,
Rongyába és a hordába!
Így lett füstös, kormos népe,
Fekete lett rücskös képe.
Indiából jöttünk sorban,
Bővelkedtünk a jó borban.
Előőrsünk jó hírére
Meneteltünk mind messzeségre.
Nagy folyón és tenger partján,
Legényeink ottan portyált.

Ezernégyszáztizenhétben
Érkeztünk meg Magyar földre.
Vajdánk Zsigmond királlyal ment vele,
Így lett neki menlevele.
És azóta szaporodva
Közel majd egy millióra.

Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.

Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.

Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.

Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.

Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.

Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.

Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.

S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.

Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.

Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.

A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.

S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.

Számomra nincs virág,
Csak múló nefelejcs.
Síromra leteszed, és csendben keseregsz.
Fúj már a szél,
A bús őszi szél.
Nyomában száguld már a fázós hideg tél.

Ne várd a májust,
Nékünk nem lesz kikelet.
Csókokat lehel rám a végső szerelem.
Elmúlt a tűz,
Nem lesz több nyár.
Nézd, a dombon túl a nap is messze jár.

Érzem, hogy fáradok már,
és fáj a kikelet.
Remegve várom már, hogy a mélyre tegyenek.
Végtelen kék,
Tiszta az ég.
Vénülő szemeim a múlóságba vész.

Számomra nincs virág,
csak sötét végtelen.
Csókunkra jégcsapot rak már a szerelem.
Csillagos égen a drága hold,
Itt megpihen az élő és a holt.

Avagy nyelvi játék? Eszperente nyelven?

Lépj
Egyet,
Egy lépést.
Nem észleled,
Lelkem zenéjét?

Csendes reggelen, még egyet szenderegve,
Ébredezek, mert megyek messze.
Veled megyek, merre? Ezt nem lelem,
De, lehet esetleg remek reményem?

Mért
Vezet
Képzelet
Téves helyre?
Reményt nem vesztek.

Erre kell lenned, mert emerre
Vezet lelkek képzelete, messze.
Nem erre kell keresnem?

Még
Remény
Bennem él,
Kereslek én.
Mért rejt messzeség?

Elmém lépett, eme nem rest lehetségest,
Megmenthetetlen létemet, e fényességest.

Kell
Érzés,
S szeretet,
Kellesz kedves!
Mért lehetetlen?

Menjek esetleg egy egyben,
Te meg, esetleg, helyben, szemben?
Megverekszem, mert helyem legyen veled szemben!
Érzed? Esdek, mert nekem ez helyem, végzetemben.

Még
Merre
Kell mennem?
Merre vesztél?
Képzeletben élsz?!

Hej! Megleltelek, de nem értem,
Szeretet a fék-elem és én sejtem.
Menten lever lélekben e félelem.
Keresem éjeken… ez szerelem?

Lenn
Délben,
Fenn éjjel,
Kereslek én.
Kétség nem ér el.


Vecsés, 2017. november 1. – Szabadka, 2017. november 11. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, az apevákat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:
,,Kereslek, de nem lellek...’’