Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán --
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!" --
"Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

Egy őszült remetét a Tihany oldalán
Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.
Már két századokat hordoza vállain,
S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál.
Gyakran bölcs szavait hallani elmenék
Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt.
Sok történeteket hordogatott elő
A bölcs ősz az idők régi homályiból.

Egy szép alkonyaton melleje ültetett,
Ősz pillái alól könnye kicsordula,
S így kezdé szavait: Látod amott, fiam,
Amint a Balaton habja locsogva küzd
A bérc öbleiben, s rengeteges vadon
Zöld pártája körülfűzte az ormokat?
Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak
Állottak sudaras sorjegenyék között.
S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ
Buzgósága dicső temploma s szent helye.
Sok távollakozók s messze szarándokok
Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát,
S a himnuszba vegyült orgona hangjai
Buzgón ömledezék a hegyeket körül.

Hány szív harcola szent boltja homályiban,
Míg eltépte magát ösztöne láncain,
S lángérzése szelíd buslakodásra vált!
Hány szép hervada ott élete hajnalán,
Mint egy gyenge virág a havasok között,
Melly látatlan alak díszeivel kivész!

Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is
Érző lelke tüzes gerjedezésiben.
Nem fojthatta meg azt a feledő idő,
Sem más isteni kéz mennyei balzsama.
Legszebb szűz vala ő Hunnia térein.
Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá:
Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett,
Mert szívét szeretett Sándora bírta már,
S oldhatlan kötelek közt vele egyesült.
Sándor régi nemes faj, de szegény vala;
Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt,
S e klastromba dugá a szerető leányt.
Kábultan maradott Lóri sokáig itt,
S mint egy álmodozó csendesen elmerült.
Míglen végre beteg szíve felébrede,
S a kétségbeesés tőreivel vivott.

Már négy bús kikelet látta siralmait
S lassanként kihaló kellemit, amidőn
Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék,
S a régen-siratott karja közé rogya.
Testek rándulatit festeni nem merem,
Sem tördelt szavokat s ömledezésiket.
A döbbent kebelek nyögve szorultak el,
S bennek minden erő s élet eloltatott.
Míglen végre, sebes könnyeik árjai
Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog
Forró csókjai közt a pihegő leány:

Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt
Minden perceneten, s érted imádkozott!
Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül
Választott! de az ég szívemet eltöré!
Eljöttél, hogy ezen néma falak között
Esdeklő szeretőd könnyeiben feredj?
Eljöttél, hogy alélt lelkem előtt kinyisd
Elvesztett örömünk hajdani édenét?
S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét
Lóridnak karodon zárja be a Halál?

SÁNDOR

Nincs szóm, nincsen erőm! végy kebeledbe, végy!
S olvasd e halovány orca vonásain,
Olvasd e szomorún béapadott szemen,
Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig.
Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon,
Míg felleltelek, oh angyalom, édesem!
Im álttörte acélzáraidat karom.
Jer most, merre karom s a szerelem vezet.
Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és
Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen.
Menjünk! int az idő; oh ne habozz! kövess!

LÓRI

Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetőm! megyek
A bús Kaukazuson s tengerek árjain
Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek.
Isten véletek itt, oh szomorú falak,
Itt hagylak! szeretőm karjain elmegyek!
Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit,
Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez?
Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek
A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk
Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm!
Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát?
Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd
E földön! de tiéd lészek az égbe' majd!
Oh, kedves szeretőm! hogyha szeretsz, ne hagyj
E mélységbe'! ne hagyj! ölj meg ezen helyen;
Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem.
Hah jőnek Szeretőm, hív szeretőm, ne hagyj!
Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj!
Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok.
Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált!

Ekkor Sándor előrántja hegyes vasát,
S a vállára borult szűz kebelébe döf.
Elsóhajtva repűl bánatos élete,
S egy bágyadt Köszönöm! volt lebegő szava.

SÁNDOR

Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ
Nem méltó tereád, menj, követőd leszek.
Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz,
Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod.
Ó kedves szeretőm, Lóri, te hívsz: megyek.

Ekkor Lóri hideg karja közé borult.
Csókokkal befedé kedvese tagjait,
S mélyen mártja sebes szíve alá vasát,
S forrón öszvevegyült vérök eláradott.

Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyök.
Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és
E csendes ligetek sátoriban leszállt.
Gyakran látni setét éjjeleken fejér
Fátyolban lebegő lelköket e helyen:
Gyakran hallani itt lassu melódiát
Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó
Messzünnen kihaló gerlicehangjait.

[1807 körül]

Az emberi nemen óh mely méltó jussal
Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal!
Óh mely méltán lehet keserű könnyeknek
Forrásivá válni a síró szemeknek.
Méltán nem engednek véget a nyögésnek
Sok bajai ezen nemes teremtésnek,
Melyek számosabbak a fövenyeknél is,
Többek a mezőben lévő fűveknél is.
Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit,
Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit,
Mint ezen kérdésre adni feleletet,
Keserűvé amik teszik az életet.
Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom
Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom.
A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak,
A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak.
Ti temető helyek gyászos sírhalmai,
Ti holtaknak bennek heverő csontjai,
Ti gyászos oszlopok, melyeket a hűség
Emelt, kiken írva van a keserűség,
Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok,
Légyetek ékesen szóló orátorok.
Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának
Könnyhullatásai sok édesanyának!
Mutassátok meg az itt általmenőknek,
Rajtatok oly fűvek mely számosan nőnek,
Melyeket kóstolnak sok árvák anyjaik
Szemeikből áradt könnyhulltásaik,
Melyeket sok özvegy jajos párázatja
Megnedvesít, mikor hív férjét siratja.
Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok,
Akikkel az égnek vagytok már adósok.
Akiket az égnek mind vissza kell adni,
Mikor az utólsó nap fel fog virradni.
Te a többek között, óh síralom halma,
Melybe temetve van sok árvák oltalma,
Te szólj s add tudtára az itt útazónak,
Tartsa az életét hogy változandónak.
Javai, amiket csak azok tartanak,
Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak.
Melyek, míg életünk van legjobb korába,
Megjelennek nálunk egy nem várt órába.
De ha egy kevéssé hanyatlik életünk,
Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk,
S azok, amelyekbe találtuk kedvünket,
Már akkor elhagyják megúnt életünket,
Mint az oly madarak, amelyek nyárára
Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára,
Elhagyják főldünket, messzire repűlnek,
Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek.
Minden gyönyörűség így szalad előlünk,
A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk.
Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat,
Megtanítván rájok az itt útazókat.
Vagy mivel te nem tudsz szólni e táblának,
Amely állíttatott egy édesanyának,
Amely emeltetett az emlékezetnek
Kezei által a buzgó szeretetnek,
Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a',
Hogy ez élet csak a szerencse játéka.
Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek,
E sírba hogy kinek tetemi pihennek.
- - - - - - - - az, ki ide tétetett,
Óh mely sok jó vele sírba temettetett.
Nemes - - - - - - hűséges atyának
És - - - - - - - szerelmes anyának
Hív gondviselése között neveltetett,
A nemeslelkűség útán vezettetett.
Ezek hűségeket, mivel mentek porba,
Maga köszöni már az égi táborba.
A szeretet őtet - - - - - - - - hozta,
Hogy - - - - - - - - - - - - áldozta
És páros életek, míg az Úrnak tetszék,
A megért gabonát - - - - - - metszék,
Mert az ezt követő jajos esztendőbe
Esküdt férje ment a gyászos temetőbe.
Így vált el egymástól két szív, mely lett eggyé,
Mikor - - - - - - - lőn síralmas özveggyé.
Fél esztendő vala, amíg gyászosságba
Élt, már most férjével van a mennyországba.
Ilyen a szív, amely igazán szerető,
Társától sokáig messze nem lehet ő.
Amíg az élőknek seregében éle,
- - - nyarakat, teleket szemléle.
Számos esztendők, de óh bizony azoknak,
Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak.
Szerelmes magzati, titeket végtére
Hív hideg karjai megölelésére.
Rebegő nyelvének haldokló szózati
Titeket szólítnak, kedves magzatjai.
Jertek, ez egy-két szót, melyet szól hozzátok,
Kegyes szívetekre híven felírjátok,
- - - - - - tudom, hogy veled a bánat
Engem, hív anyádat, keservesen szánat,
Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik,
Hogy a koporsóba testemet szegezik.
De szűnjék bánatod; e siralmas eset
Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett.
A hatalmas Isten minden veszedelem
Ellen légyen neked őriző védelem.
Szerelmes - - - kedves férjed párja,
Szakad szemeidből gyöngykönnyeid árja,
Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek
Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek,
Mivel áldott férjnek bízálak kezére,
Én érettem a' lesz életed vezére.
Híven ápolgassad kis unokáimat,
Így újíthatod meg elmúlt napjaimat.
- - - - - - - - forró hűségedért
Adják meg az egek a megérdemlett bért.
Bánatos árváim - - - most már
A veszély rajtatok második ízbe jár,
Mert könnyes szemekkel, ím, megholt atyátok
Mellé temetitek szerelmes anyátok.
Már minden óltalom eldűlt mellőletek,
Ím! védelem nélkül maradt életetek,
De bízzatok, bizony a siralmas árva
Előtt a jó egek nincsenek bézárva.
Úgy légyen intézve ifjú életetek,
Hogy mi, megholt szülék, éljünk tibennetek.
Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe,
Amit utóljára mondok, életedbe.
Hogy nyomorúságos, kétséges az élet,
Hogy bajra született, aki emberré lett.

Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,
Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;
Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,
Ifju élet romja temetve alant.
Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett:
Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet.

"Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén;
Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,
Melyet vigaszul hagy a futó remény."
Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetett
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

Te, kit aranyhímes pólyába kötöztek
S fednek születésed érdemcsillagi,
Kire gondolkozni sem szorult magadra,
S minden gondolatod más találja ki:
Ily halál sohasem fog érni tégedet:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz,
Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt,
Ki el birsz feledni egy hitvány mosolyért
Annyi könnyes arcot, annyi zok sohajt,
Ki az érző szívet gúnyosan neveted:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

Te, ki földi léted boldog hizlalóján
Nem sejted, hogy benned égi szellem él;
Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád,
Oktalan állatnak is beillenél:
Soha ilyen gyászos nem leend végzeted:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet!

Te, utonállója minden pénzdarabnak,
Kit silány éltedhez bilincsel az érc,
Ki, ha rajtad állna - míg lesz a világon
Nem tied egy fillér - örök-évig élsz,
E merényt te soha, soha nem követed:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

És te szellemfukar, ki rideg falak közt
Gyüjtesz a penésznek halott tudományt,
Kit nem érdekel a hitvány földi ember,
Míg a hold lakói állapotja bánt:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet
Vagy kőnél keményebb szivtelen könyvedet!

Mi pedig, barátim, járjunk el a sirhoz
Olvasztani róla könnyel a havat,
Hadd sírjon a szív, ha itélni erőtlen!
Tán így hamarább jön az enyhe tavasz
S béhinti virággal az egyszerü dombot,
Hol ő pihen, aki tövis közt bolyongott.