Valami elsuhant a szélben
akár egy múló pillanat,
próbáltam lágyan visszafogni
de némán, hirtelen elsuhant.

Nem láttam belőle semmit
csak arcodnak halvány mosolyát,
s ajkadnak néma suttogását,
mintha azt súgná: menj tovább.

Mintha azt kérné tőlem halkan
ne küzdjek érted ostobán,
ne bánjak semmit mi elmúlt,
s lépjek végre már tovább.

Valami elsuhant a szélben
szerelmed volt az! Semmi más!
Menj csak! Már el is temettem,
légy boldog mással! Menj tovább!

Némán ballagok a lombtalan fák közt,
lábaim alatt elsárgult avar,
lágyan betakarva vastagon a földet
hogy a lábaimmal ne érintsem azt.

Úgy öleli és takarja a földet,
mint ahogy egy anya védi gyermekét,
szelíden szeretve,karjaiba zárva
hogy álmait semmi ne téphesse szét.

Némán ballagok a levetkőzött fák közt,
s lábaim nyomán a zizzenő avar
mintha azt suttogná,menj messzire innen,
s temesd el végleg, ami itt marad.

Hiába ölelsz,hűvösek az esték
hidegebbek már a hajnalok,
hiába szólsz már oly szelíden hozzám,
érintésedtől szinte megfagyok.

Hiába próbálsz jóvátenni bármit,
feledni nem tudom ,bárhogy akarom,
megbocsájtottam minden egyes bűnöd,
de elfeledni már sohasem tudom.

Mellettem voltál tűző napsütésben,
hajadban láttam a sárguló kalászt,
két karodban a nyárfa ölelését,
mit elvitt egy viharos nyári délután.

Hirtelen jöttél mint egy nyári zápor,
s viharként tépted szét minden álmomat,
s most ,amikor már feledni tudnálak,
most tőlem szeretnéd holnapjaidat?

Menj vissza oda ,hol eddig boldog voltál,
hisz velem boldog már nem lehetsz soha!
Menj oda,hol még lágyabbak az esték,
nálam már nem vár csak hűvös éjszaka!

Hulló levelek ,mondjátok meg nékem
mit tehetnék hogy végre jobb legyen?
Hulló levelek,csak tőletek kérdem
hová sodor a szélvész titeket?

Hulló levelek!Olyan lettem én is,
mint ti vagytok!Eldobva,némán szenvedek.
Hulló levelek! Hadd legyek ott én is
mikor elsöpör egy zúgó fergeteg!

Hulló levelek,kik némán ott hevertek,
hadd menjek közétek hogy én is ott legyek,
hogy elsöpörjön engem is egy szélvész,
vagy pihenjek én is csöndben köztetek.

Ne szeress engem,nem tudok szeretni,
régen megfagyott jégbe zárt szívem,
ne menj előttem,nem bírlak követni
reszkető lábam nem bír lépni sem.

Tegnap még azt hittem úgy tudok szeretni,
perzselő lángom mindent elveszejt,
zúgó viharként mindent felkavarva
s nem lesz erő,mi ellen áll nekem.

Tomboló tűzzel eltaposva mindent,
amíg kioltod perzselő tüzem,
mint tűz és víz,egymásba rohanva
amíg sisteregve,forrva megpihen.

Mára csikorgó,zúgó hideg tél jött
,jégbe borítva forrongó tüzem,
egyetlen jégcsapban eltemetve mindent,
míg égő fájdalmam benne megpihen.