Odüsszeusz kalandjaiból

Elvárható volt a biztos halál.
Őszintén megmondva kettős volt a veszély,
és e igazságnak a titkolt ismerete
valóban aranyat ért.

Baloldalt Kharübdisz várakozott,
jobboldalt pedig Szkülla lappangott.
Olyan közelségben volt e kettő,
mintha bármelyikük könnyen használhatná
a másikat a saját csaléteké.

Először is Kharübdisz,
egy oly hatalmas és erős örvény,
hogy minden óvatlan hajó mely túl közel került,
örökre elveszett, és legénysége
vizes haláltusák közepette örökre elmerült.

- Jobbra tartsatok, mert minden elveszűnk -
parancsolta Odüsszeusz - és ha bármi
veszély akadna, kisebb lesz a veszteségünk.

Csak ő hallott Szkülla igazi természetéről,
a hatfejű szörnyetegről melynek hat hosszú nyaka volt,
és amelynek a kutyaszerű csaholása
csupán a megtévesztést szolgálta.
Mindegyik szájában három sor fog villogott.
Szörnyű megjelenése elképzelhetetlen,
űgymint azok a róla szóló pletykák,
melyekre még gondolni is félelmetes volt.

Nem lehetett elkerülni, a szörnyeteg már várt,
és hiábavaló volt a harc a sorsuk ellen
amint hat félelmetes fej cikázva lefelé hajolt,
és éppen annyi ember esett zsákmánnyá,
miközben Szkülla kegyetlenűl csaholt.

Odüsszeusz tehetetlenül zokogott
amint hallotta társai szánalmas ordítását, mellyel
együtt Szkülla szörnyű vonítása fűlébe zengett,
de a többi társa összes erejét megfeszülésig
az evezőlapátok kezelésére szánta, és
csodálatosan suhantak végig a keskeny vízen.
Emígy Odüsszeusz bölcs vezérlése életüket
mentette meg - éppen hogy - de híven.

Néha

Néha összetévesztem
a mentális lázat ihlettel
és aztán törölnöm kell számtalan
oldalnak szövegezett törmelékét.
Mint Eliot mondta “egy száraz hónap
öreg embere” leszek “száraz
aggyal egy száraz évszakban”.

Se baj,
mert az élet nedve
- mint egy tekercselő kígyó -
még mindig táplálja a tudás fáját,
- és csodák csodája -
még egyszer láthatom
a rímet, a ritmust és az értelmet.


Szemtől szemben

Most, hogy öregszem,
és dér jelei
kezdenek mutatkozni
ritkuló hajamban,

végre szemtől szemben
kerülök magammal.
Képeket helyezek egymásba
azokból az időviselt én-ekből,

és számtalan magam-okból,
melyek által erőt nyerek,
és együtt összes egyéniségeimmel
bátran fontolgatom

a halál végzetes kapuját
melynek küszöbén állok,
és azt remélem hogy lényem
igazi természetével összeolvadok.


Elengedés

Szükségem van elengedni
nem csak viharos és zavaros múltam,
de minden birtokló pillanatot
idő-kötött jelenemben.

Égjen minden neheztelés, régi sajnálkozás,
elhalasztott lehetőség, elhamarkodott választás,
a halványuló memóriám temetési
máglyája tisztító tüzében.

Égjenek nem csak azok a csekély feszengések,
elhanyagolások, bizonytalanságok és félelmek,
de szintén azok a szenvedélyes pillanatok
melyek csak a különálló büszkeségem táplálták.

Örömömnek ne legyen más oka
mint azért mert süt a nap; kék az ég;
a pár szeretetteim kik még megmaradtak;
és a toll-könnyű szívem ha meghalok.

Édes emlékek visszfényét tükrözi
a kihunyt valóság álságos képe.
Fájón gondolok vissza jóra, szépre.
Melynek kertjét bú esője öntözi.

Mi elmúlt, már nem jön vissza soha tán.
Az emlékek is lassan megfakulnak.
Nyomott fájdalommá érik a bánat.
Te már nem jössz vissza jó édesapám.

Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!

Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!

Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!

* * *

Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.

A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.

Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.

Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.

* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.

Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.

Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.

Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.

Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.

Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?

- Istenem féltékeny és bosszúálló volt,
és egész a vörös tengerig üldözött.
Alkonyatkor úgy tűnt mintha Egyiptom
és Arábia közt a tenger vérrel lett volna elöntve -
az utolsó akadály mellyel még veszkődtem.
Azután a hold lett cimborám amint
tutajjal utaztam át a szembeli partra.
Egy új szabadság ébredt szívemben
mintha egy haragos isten végre békén hagyott,
és egy új szeretőre engedélyt adott.

(Júda, az oroszlán,visszatért a Nílus földjére,
mert vágyakozott Egyiptom bölcsességére.)

- Lásd a folyót és a földet, mondták neki a tudósok,
az istenek saját magzatukkal termékenyítették meg,
és ha gondolataid szárnyat kapnak és elérnek a napig,
Rá, kit az egek istenének hívunk,
dicsőségét részedre is leleplezi,
Ő, a hatalmas uralkodó ki a keleten kell,
és ki a Szahara mögött esténként búcsúzik el.

Memphiszben Júda álmélkodott amint meglátta
a palotákat és templomokat. Hatalmas oszlopokon
melyeken kőbe vésve, és a falakra festve,
Egyiptom gyönyöre ragyogott tágas, színezett vakolaton.
Itt a hieroglifikusok írásai régi titkokról beszéltek.
A halottak birtoka megtestesült Júda benső szeme előtt.
A lélek ítélete és a szív lemérése dramatikus
pontossággal voltak leírva és ábrázolva.

És mikor besötétedett, és Júda felnézett
a ragyogó éjszakai égre, a csillagokat úgy látta
mint mérföld köveket, melyek tisztán szétszóródva
kibetűzték a tér és idő birtokait -
végtelenséggel és örökkévalósággal -
mely megtagadott minden kétséget.
(Júda, az oroszlán, visszatért a tudás ős bölcsőjébe,
hol napról napra, évről évre, vágyakozásait kielégítette.)

De Júda halála után Egyiptomnak is eljött bukása.
Év-ezredes fény-korában értékelve volt
mint egy kehely drága, érett szeszes ital.
De a tanítások megmaradtak papiruszon és kövön,
és a szfinx mely a piramisokat őrzi
nem hagy békén bennünket:
- Keresd a titkokat, és ássál mélyebben -
csak azt kutasd melynek arcát még le nem fátyoloztad.