ISMÉT ÍROK KEDVES ÚR
opus tantum fictivus!?*

Hát ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.

Mert-hát nem vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen nyers módján)
számtalanszor megmondta.
No lám!
Most sem tartok sem rímet,
sem ritmust, sem szótagot,
mint a borsó, lepereg rólam minden,
s a Nagy Művészet elhagyott.

Önben, Kedves úr,
tudom hogy irányomban
ellenszenv s harag dúl,
melynek okát nem találom,
pedig nem kértem, hogy
legyen tisztelőm, vagy barátom.
S a magas lóhoz (min ül),
tudom, hogy nem passzol
nyereg helyett hokedli,
de ostoba szamárként,
mégsem hagyhatom magam:
úri passziója által megkövezni.

Higgye el Kedves úr,
(aki ugyebár sokkal több tőlem)
ha belém rúg olykor-olykor,
forogni fog lelke a temetőben.
Mert nem dicsőség
leköpni a senki-semmit,
ki azt sem érti tán, hogy
miért is tapossa meg lelkit.

Feljebb nem ér Kedves úr,
ha magamfajta gödörbe lép,
(ki lennék két zárójel közt)
akár csak az alja nép.
Mert ugyebár,
Költőnek lenni az szent dolog,
s hogy engem köztük lásson
Kedves úr,
attól "jótét lelke" háborog.

De hát nem is vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen módján)
számtalanszor megmondta.
És mégis...
Lám ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul,
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.

Budatétény 2017. január 6.
* a vers csak fikció!?

Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

( Pest-Buda 2013. február 4.)

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.

Valóság voltál, s álomba hulltál,
mely felsejlik késő éjjelen,
mint a szememből gyöngyöző cseppek,
amikor terád emlékezem.
Fáradt szememmel kutatlak egyre,
helyed kihűlt, s már oly hideg,
mint a zord téli éjszakában
fehéren hulló hópehely.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
mint a rám törő éji csend,
melytől e döbbent némaságban
furcsán hangzik fel lélegzetem.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
melyből kilépni nem merek,
lelkem itt maradt bilincsbe zárva,
melynek a kulcsát nem lelem.
S mégis: reszkető kezeimmel
olyan erősen szétvetem,
hogy zörögve hull le minden láncom,
mely szabadulni nem engedett.
Most itt vagyok. Erősen, bátran,
túllépve annyi mindenen,
s bármi is történt, nem érdekel már,
és csak a szépre emlékezem.

Szeretnék mindent összetörni,
ami régóta visszatart,
izzó lángcsóvát szórva széjjel
s felégetni, mi itt marad.

A vén diófát, melynek lombjai alatt
oly sokat ültem a kispadon,
apró darabra hasítni széjjel,
bár szívem fáj érte oly nagyon.

Szeretnék mindent felégetni,
hogy ne legyen más, mit itt hagyok,
csak por és hamu, mely sötéten, szürkén
eltakarja a tegnapot.

Szeretnék mindent összetörni,
mit martalékul most itt hagyok,
hogy ne legyen más, ki összezúzza,
mi kedves volt nékem oly nagyon.

Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!
Hiszen a lelkem úgy sajog!
Lüktetve, némán, belülről vérzik,
mint eleven seb, és fáj nagyon.

Szeretném szívemet száz darabra
széjjel tépni, de jól tudom:
mind a száz darab egyformán fájna,
bármerre sodor a holnapom.